A magyar egészségügy labirintusában
Iránytű és kapaszkodó
Frissen megjelent könyve apropóján a Mancs beszélgetett Kovácsy Zsomborral betegjogokról, hálapénzről, útvesztőkről, kapaszkodókról és arról, hogy akármilyen rossz is a helyzet a magyar egészségügyben, összeomlani mégsem fog.
(...) Könyve olvasása során néha azt gondoltam, inkább az orvosok oldalán áll, őket védi, és azt magyarázza az olvasónak: nem minden úgy van, ahogy például a híradásokban feltűnik, máskor viszont arra bátorítja a betegeket, hogy álljanak ki a jogaikért. Végül úgy döntöttem, mégis inkább a betegeket képviseli. Jól döntöttem?
A jelenség szintjén igaz, amit mond, de amikor azt érzi, védem az orvosokat, akkor valójában a betegeket akarom védeni, hogy ne éljék bele magukat olyan jogorvoslati lehetőségekbe, amelyek nem vezetnek sehová, vagy ne bosszankodjanak olyasmin, ami így is úgy is az egészségügy velejárója. Az emberek hajlamosak a fájdalomtól megijedve, a betegségük miatt kiszolgáltatva, vagy éppen a hozzátartozóikért aggódva olyan dolgoknak is jelentőséget tulajdonítani, aminek valójában nincs. Ezt úgyis lehet értelmezni, hogy az orvosokat védem, de a célom az, hogy a betegeket megóvjam attól, hogy lyukra fussanak. Így is marad elég olyan probléma, amit meg kell oldani, inkább ezekre kellene koncentrálni, nem a tájékozatlanságból adódó, vélelmekként megjelenő problémákra.
Az egészségügyi személyzetnek is kellene egy afféle iránytű, amit most a betegeknek nyújt?
Biztosan lenne rá igény, de ebben a könyvben ők csak a kulisszát biztosítják, én most az egészségügy labirintusában tévelygő beteg mellé szegődtem kísérőnek. Viszont a könyv megírásának volt egy másik motivációja is. Az egyetemen egészségügyi szakembereknek tartok előadásokat, ahol sok-sok példát mesélek, hogy jobban rögzüljenek a dolgok, ezeknek nagy sikerük szokott lenni. Ha a könyv által, amiben hasonlóan sok történetet mesélek el, ők is jobban bele tudnak helyezkedni a beteg szerepébe, az pozitív hatással lehet az ő attitűdjükre is.
Az ő oldalukon mekkora a labirintus?
Javul a helyzet, az orvosegyetemeken most már például vannak kommunikációs tréningek. Nincsenek teljesen magukra hagyva az orvosok, de még mindig jóval kisebb rész jut a nem orvostudományi területeknek az orvosok és szakdolgozók képzése során. Az a felfogás uralkodik még mindig, hogy csak a szakma számít. Ez ma már nem feltétlenül van így, mára az egészségügyi tevékenység interdiszciplináris lett, szükség van hozzá közgazdasági, jogi, még inkább betegjogi, menedzsmenti tudásra is. Ma már nem az a szemlélet, hogy az orvos megmondja, mi lesz a jó a betegnek, ő meg eltűri. Hanem a beteget partnernek kell tekinteni a terápiás kapcsolatban.
Ami a betegjogokat illeti: hol állunk jelenleg?
Vannak biztató lépések, de az olló nyílik az elvárható és az egészségügyi rendszer által nyújtott szolgáltatás között. Nagyon kevés energiát tudnak erre fordítani az orvosok és kevés a rendelkezésre álló idő, amikor örülnek, ha a szakmai munkát tisztességesen el tudják végezni. A betegjogok színtere viszont nem a torokba nézés, vagy az injekció beadása, hanem az, hogyan fogadják a beteget, mi lesz vele a műtét után, ha hazamegy, mit tegyen és mit ne, hogyan jut el gyógytornára, hogyan tud a leggyorsabban visszaállni a munkába. Ezekben a betegtámogató funkciókban nagyon gyenge a magyar egészségügy teljesítménye.
Ezért azt javasolja az olvasónak, legyen türelmes, igyekezzen békés kommunikációval elérni, amit szeretne. De azt is megjegyzi, pontosan tudja, hogy mindenki tud olyan helyzetet mondani, amikor az orvos nem figyelt, vagy goromba volt. Ezzel mit lehet kezdeni?
Tudatában kell lennünk annak, hogy az egészségügyi ellátórendszer ügyfelei vagyunk, ami jogokkal ruház fel bennünket. Fontos, hogy legyen magabiztosságunk, ami jó, ha egy nagy adag türelemmel párosul, és ne úgy álljunk hozzá, hogy úgyis lesöprik a kérdésemet az asztalról, vagy rám vágják az ajtót. Persze, ha nincs erre fogadókészség, akkor baj van. Az egészségügyi személyzetnek kellene elindítani a szemléletváltást. (...)
