A nem kommunikáció is kommunikáció

Bár a mai magyar egészségügyben hovatovább az egyik legkisebb problémának tűnik, miként is kommunikál az orvos a betegével – hisz sokak számára az is gondot okoz, hol, mikor juthat hozzá a számára szükséges ellátáshoz –, a betegeknek gyakorta emberi méltóságuk tisztelete, a velük való bánásmód jelentené a legtöbbet. Főként az idősebb orvosi generációk körében egyelőre mégis nosztalgia érzékelhető a hagyományos, az orvos részéről inkább atyáskodó, a kezelést mintegy utasításként közlő orvos-beteg kapcsolat iránt. Pedig a régi korok orvoslása az internet által generált információdömpingben akkor sem hozható vissza, ha a betegek jogainak törvényi szintű garantálását máig sokan igyekeznek annullálni. A betegek ma már ugyanis tájékozottabbak, sőt esetenként elvárásaik vannak. Jelentős részük minél hamarabb gyógyulásra vágyik, ha lehet, azonnalira. Ennek pedig egyik következménye, hogy az orvosok újabb és újabb vizsgálatokra küldik őket. Azok zárultáig biztos diagnózist sem mondanak; ráadásul az orvoslás az elmúlt évtizedekben jelentősen technicizálódott, így az emberek ma nem egyszer joggal érzik úgy, hogy berakják őket egy gépbe, és innen kezdve megy minden valami mechanikus úton.

Ezen azonban ma már nehéz lenne változtatni. Amin változtatni lehet, az a kommunikáció mikéntje – orvos és beteg részéről egyaránt.

Sokáig nem lehetett hallani az orvos és a beteg között szükséges kommunikációról, nehéz közlésekről. Mindennek hiányát érezte hallgatóként dr. Pilling János is, aki ma a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében vezeti a Kommunikáció Részleget, 1993-tól ugyanis kommunikációs képzés indult az egyetemen.

Pilling Jánosék a legelső kommunikációs órákon arról beszélnek az orvostanhallgatóknak, milyen nagy jelentősége van a páciens megfigyelésének. Azoknak az információknak, amelyek a betegtől nyerhetők, s hogy az orvoslás művésze valójában nem az, aki húsz (nem egyszer felesleges) vizsgálatot rendel el, hanem aki 2-3 percnyi beszélgetés után már tudja, melyek azok a célzott vizsgálatok, amelyeket célszerű elrendelni. Később a hallgatók mindarról hallhatnak, ami gondot okozhat a gyógyítás során. Interaktív formában, filmek, szituációs gyakorlatok, oktató betegek segítségével tanulnak a rossz hírek közléséről vagy az agresszió kezeléséről épp úgy, mint arról, miként kell a szexuális zavarokról, szenvedélybetegségről érdeklődni, az öngyilkosságot megelőzni vagy megfelelően kommunikálni a szomatizáló betegekkel, akik felmérések szerint csak az USA-ban az egészségügyi költségvetés harmadát viszik el feleslegesen.

18 másodperc kontra 40 milliárd

Az orvos-beteg viszonyban szükséges változást jelzi, hogy manapság egyre több olyan szervezet alakul, amely érti-érzi a kommunikáció fontosságát, s hogy mára már konferenciákat is rendeznek a témában. Ezt tette május 24-én az Értékrend Consulting is, amelynek Gyógyító szavak címmel megrendezett konferenciáján Pilling János a többi közt arról beszélt, hogy bár a társadalmi párbeszéd megkezdődött ezen a területen, s az érdekek is hasonlók, hisz a beteg gyógyulni, az orvos gyógyítani szeretne, mégis 20 százalékra teszik a ki nem váltott receptek arányát. További 10 százalékra azon betegekét, akik kiváltják, de nem szedik be a felírt készítményt, s mintegy 50-60 százalékra azok arányát, akik az előírttól eltérően szedik gyógyszerüket. Mostanában napvilágra került adatok szerint idehaza jó 40 milliárd forint felesleges kiadást jelent a gyógyszerkasszában az, ha a betegek nem működnek együtt az orvossal, miközben a megfelelő információk átadásával, a jó kapcsolat kialakításával mindez orvosolható lenne.

Csakhogy nemzetközi adatok szerint még mindig az a jellemző, hogy az orvosok 18 másodperc elteltével általában félbeszakítják betegüket, akiknek attól kezdve esélyük sincs rá, hogy elmondják vagy megkérdezzék, amit szeretnének, pedig ez nehezítheti a diagnózis felállítását, sőt magát a gyógyulást is. A túl kevés információ mellett azonban a túl sok is gond lehet, és akkor még nem esett szó arról, hogy a betegek egy része esetleg már a rendelő ajtaján kilépve sem emlékszik arra, mit is mondott neki az orvos, akivel szemben ráadásul irreális elvárások is tapasztalhatók.

Dr. Borbényi Erika onkológus – aki Pilling doktorhoz hasonlóan a haldoklók humánus ellátását célul tűző hospice orvosaként is dolgozott – ezzel kapcsolatban arra emlékeztetett: a betegek orvosokkal szembeni küzdelme nem egyszer a betegséggel, a halállal szemben folytatott küzdelem kivetülése. Ha őket „legyőzik”, azzal a halált győzik le abban a kiszolgáltatott helyzetben, amelyben önmagában az egészségügyi rendszerbe lépés szorongást, félelmet válthat ki a betegben. Ez az, amit a gyógyítónak kompenzálnia kell, miközben ő maga is saját hiedelemrendszerén átszűrve képezi le saját valóságát, s ugyanúgy folyamatosan kivetíti tudattalanja tartalmait, mint a beteg.

Az orvos maga a gyógyszer

A kommunikáció során a partner veszi tudattalanunk tartalmát, s ha a kimondott szó és a metakommunikáció egymással ellentétes, akkor a partner a metajeleket fogadja be – közölte Borbényi Erika, aki Bálint Mihály nagyhírű pszichológus gondolatait idézte a konferencián. Eszerint „az orvos maga a gyógyszer”, amelynek ugyanúgy van gyógyszertana: lehetnek mellékhatásai, toxicitása, előfordulhat az „orvosgyógyszerrel” is alul- vagy túldozírozás, ugyanúgy kiválthat allergiát, s ugyanúgy tudni kell, mikor célszerű abbahagyni az alkalmazását.

A nem kommunikáció is kommunikáció

Amikor Borbényi Erika orvosi egyetemre járt, maga is egyre jobban szorongott a haláltól. Saját példájából is tudja hát: jó kapcsolatot attól kezdve lehet kiépíteni a beteggel, ha az ember szembesül azzal, hogy a léte múlandó – a betegnek megvan a maga baja, nincs szüksége még az orvos által kivetített problémákra is. A szakember a nem megfelelő orvosi beállítódások mellett arról is beszélt, milyen volna a kívánatos attitűd. Arról például, hogy az orvosnak fel kell ismernie a beteg szükségleteit, meg kell értenie, mindez mit jelent a beteg, de saját maga számára is, azaz saját mozgatórugóival, saját félelmeivel is tisztában kell lennie ahhoz, hogy megfontolhassa, hogyan közölje meglátásait, feltételezéseit a beteggel. Mert abban a közlésben az ő személyisége is benne lesz, s ha ezt tudja, nagyon sokat tehet mind a betegért, mind önmagáért. Szigorú önvizsgálattal kiderülhet, képes-e a meghallgatásra, a megértése, a beteg rejtett szükségleteinek felfedezésére, vagy inkább csak arra, hogy bizonyítsa magának (és a világnak) milyen jó, segítőkész, kedves, nagy tudású ember is ő.

Tudjuk kezelni a beteg esetenként ellenirányú vágyait? Jól reagálunk indulatátviteleire? – kérdezte az onkológus, aki szerint a nem kommunikáció is kommunikáció az orvos-beteg viszonyban is, amelyben azonban a lehajtott fej, a nem köszönés azt jelezheti, hogy a másik ember nem is létezik. Egyedül az „orvosgyógyszer” képes saját mellékhatásai csökkentésére, ha ismeri, fejleszti önmagát. A folyamat fájdalmas, de eredményes, amelynek végén megtanulunk figyelni, megítélni azt, hogy a beteg mennyire terhelhető.

Hogy mekkora is a felelősségük azoknak, akik emberekkel foglalkoznak, arra dr. Varga Katalin, az ELTE Affektív Pszichológiai Intézeti Központjának vezetője hozott példákat. Megtörtént eseteket arra, miként is működnek a negatív szuggesztiók a gyógyítás során, akár a váróba kihallva az orvos és az ápoló beszélgetését, akár műtét közben tudattalanul is megértve az akaratlanul is negatív programokat gyártó szavakat.

Azok az üzenetek, amelyek a beteget érik a gyógyítás során, sokszor akkor is negatív szuggesztióként hatnak, ha eredetileg segítő szándékkal közölték őket. Léteznek azonban a negatív szuggesztióknak kivédései lehetőségei: példádul, ha tárgy helyett emberszámba veszik a beteget. Ha támogatják autonómiáját, ha előre jelzik számára a majdan vele történteket, ha megválogatják az előttük használt szavakat. Minél többet emlegetik ugyanis a fájdalmat, annál biztosabb, hogy az előbb-utóbb megjelenik – emlékeztetett arra Varga Katalin, hogy mindezt ma már empirikus kutatások is igazolják.

Jó ideje léteznek technikák arra is, miként érhető el, hogy az altatásban lévő páciensek tudatállapottól függetlenül elfogadják az őszinte, jó szándékú, egyénre szabott, pozitív szuggesztiókat. Varga Katalinék képzésein a S.A.S.O.K. (Szuggesztiók Alkalmazása A Szomatikus Orvoslásban Képzés) ezeket a módszereket sajátítják el, mert hisznek abban, hogy „az egyetlen mód, amivel a test és az elme elválasztható, az a Guillotine”.