Sok a potyázó, sok a kórház, sok az érdek

Hogyan lenne gyógyítható az egészségügy? – tette fel keddi konferenciája címében a kérdést a Millennium Intézet. Kész receptekkel kell operálni, amelyek másutt már beváltak, vagy minden országnak a saját társadalmi valóságának megfelelő rendszert kell kiépíteni? – bővítette a felvetést a rendezvény első részét moderáló Andor László, amelyre ütős választ adott Lantos Gabriella, a Róbert Károly magánkórház operatív igazgatója, aki radikális amputációval indítaná a terápiát.

Rosszul szedik, rosszul osztják

Az állami és magánforrásokat összeadva van elég pénz az egészségügyben, csak nem jól szedik be és nem jól osztják el – vélte Lantos, aki szerint jelenleg azokat sarcolják 7 százalékos járulékkal és a 22 százalékos szociális adóval, akik azt semmiképpen nem tudják elkerülni: állami alkalmazottakat, a középesnél nagyobb, vagy multinacionális vállalatoknál dolgozókat. Ezek az aktív, minimálbérnél magasabb fizetésért dolgozók tartják el az összes potyautast, mint például a nyugdíjasok, vagy a gyes-en lévők. A sarc helyett co-payment rendszerre van szükség, amely két elemből tevődik össze – állt elő megoldási javaslatával az igazgató. Minden magyar felnőttnek, de legalább hatmillió embernek be kellene fizetnie az egységes, 11 ezer forintos alapdíjat, a most járulék és adó címén levont összegek bekerülnének a fizetésébe. A havi 11 ezer forintért biztosítási alapcsomag járna, amelyben meghatároznák a valamennyi betegségre vonatkozó háziorvosi vizitek és diagnosztikai vizsgálatok számát, az igénybe vehető egynapos és fekvőbeteg, valamint rehabilitációs ellátások körét, egyidejűleg kikötve, hogy mennyi lehet a maximális várakoztatási idő. Szabad orvosválasztás csak a lakhely szerinti adott területen belül illetné meg a biztosítottat, hogy ki mentesüljön az alapdíj fizetése alól, azt társadalmi vitában kell eldönteni.

Az alapdíjon felül lehetne minimum 21 ezer forintos kiegészítő biztosítást választani, Lantos szerint erre az alapdíjfizetők fele, harmada költene. Ezért cserébe élhetne a szabad orvosválasztás jogával – ami egyébként álláspontja szerint a budapesti nyugdíjasok luxusproblémája –, igénybe vehetne hotelszolgáltatásokat, de a többletdíj fizetők közé kell sorolni az extrém sportokat űzőket is.

Sem a nyugdíjasok, sem a nem kereső korosztály nem potyautas – szállt vitába Lantos Gabriellával Székely Tamás volt egészségügyi miniszter, aki szerint egy dolgozó aktív évei alatt cirka 10 millió forintot fizet be a társadalombiztosításnak, ez az összeg kamatos kamattal számolva pedig igen jelentős. De abban, hogy kevés a pénz, az állam is ludas, mert a kiskorúak és nyugdíjasok után nem 7110 forintot fizet, amennyit egészségügyi hozzájárulás címen az alkalmazotti, vagy egyéb státusszal nem rendelkezőktől beszed, hanem csupán 4000 forintot. Bruttósított nyugdíjakból lehetne személyi jövedelemadót és járulékokat vonni – fűzte hozzá Németh György közgazdász, azonban hozzátette azt is, az állam történelmileg megőrizte a társadalombiztosítást, és ezt igyekszik foltozgatni.

Szerencse és orosz rulett

Az ellátás minősége a szerencsétől vagy a hálapénztől függ, a korrupt és ellenérdekeltségre épülő rendszert meg kell szüntetni, mégpedig úgy, hogy a kórházakban alkalmazottként dolgozó orvosoknak ne lehessen vállalkozásuk, a műtőt vagy rendelőt magánorvos csak bérleti díj ellenében használhasson, betegei külön úton érkezzenek a kórházba – mondta Lantos Gabriella. Cserébe az alkalmazottként foglalkoztatottak fizetését drasztikusan, legalább a cseh egészségügyi bérszínvonalhoz kell felemelni. Ha pedig mindezt elvégezték, jöhet a hálapénz, mint büntető tényállást bevezetése, börtönnel fenyegetve azt, aki adja, és azt is, aki elfogadja. A rendszer átalakításához bő egy év szükséges, csupán politikai döntés kérdése, hogy felszámolják-e azt a hiedelmet, hogy a jelenlegi érdekviszonyokat nem lehet felborítani.

A magánforrások úgy is becsatornázhatóak lennének az állami szektorba, hogy ha a szakmai protokollokkal párhuzamosan meghatároznák a finanszírozási protokollokat, és az utóbbitól eltérő, de orvosilag támogatott technikákért a beteg nem hálapénzt, hanem törvényes díjat fizet – vélekedett Kincses Gyula ex-államtitkár, egyébként a meghatározott alapcsomag mellé kínált kiegészítő biztosítás szerinte is az egyik megoldás lehet.

Nem jó, nem rossz: orosz rulett – így jellemezte az ellátórendszert Kincses, aki szerint a magyar lakosság nagyon sokat költ saját forrásaiból az egészségére, ide sorolva a hálapénzt, de az aurahegesztőknek kifizetett díjat is. Mindeközben a szolgáltatásokról nem kap információkat, és a fogyasztóvédelmet sem biztosítják neki. Mivel érdemi beavatkozás nincs, az egészségügy lassan kettészakad, a közösségi egészségügy szegényellátássá züllik, míg a tehetősebbek a magánszolgáltatásokat veszik igénybe, a két rendszert együttműködésre kell bírni. Ugyanakkor azt is hozzátette, az egyéni felelősség megjelenése nélkül nem lehet továbblépni.

Kórházszanálás

Az egyénnek és a közösségnek is szerepet kell vállalnia az egészségügyben – mondta Székely Tamás is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a közfinanszírozás aránya az ágazatban 70 százalék alatt van, ami az uniós értékekhez képest nagyon alacsony. Visszatérve a rendezvény alapkérdéséhez, úgy vélte, számos olyan gyógymód áll rendelkezésre az egészségügy kezelésében, ami pénzbe sem kerül. Ilyen a jogszabályok betartása, példaként említette azt a miniszteri rendelet, ami arról szól, hogy a nem támogatott hatóanyagok engedélyezésére 90 nap áll rendelkezésre, ehhez képest jelenleg 82 gyógyszer vár befogadásra a biztosító honlapjának tanúsága szerint, messze túllépve ezt a határidőt. Nem az egészségügy büdzséjét terhelné a társadalom edukációja, és nem kerülne pénzbe az sem, ha nyilvánossá tennék a szolgáltatók minőségi kritériumrendszerét, hogy a betegek ennek alapján választhassanak intézményt.

Pénzbe kerül viszont az egészségügy GDP-arányos részesedésének növelése. Utolsók vagyunk a poszt-szocialista országok sorában az egy főre jutó egészségügyi kiadásokban, ami 161 ezer forint, ezzel szemben „jól teljesítünk” a 10 ezer főre jutó ágyak számában, ellenben ehhez a struktúrához nem elégséges a rendelkezésre álló humánerőforrás. A volt miniszter szerint a kórházi struktúrán érdemben csak zöldmezős beruházásokkal lehet változtatni, ezzel egyidejűleg szanálni kell azokat az intézményeket, amelyek nem felelnek meg a 21. századi elvárásoknak.

A magyar kórházi ellátórendszer Lantos Gabriella szerint is széttagolt, hatvan fekvőbeteg intézmény van, amelyben 90 ágy sincs, ezeket nem lehet kórháznak tekinteni. Emlékeztetett a Magyar Orvosi Kamara felmérésére, amely szerint a 103 sürgősségi betegellátó osztályon dolgozó orvosok száma nem elégséges, így aztán bőrgyógyász rezidensek döntenek arról, hogy le kell-e vágni egy kisgyermek ujját, vagy sem (erről egyébként a konzíliumba hívott sebész dönt – a szerk.). És amíg a betegek nem lázadnak fel ez ellen, addig ez így is marad.

Saját recept kell

Az orvosi viselkedéssel, ami a kulcselem a rendszerben, már az orvosi kamara 1935-ös megalakulásakor is probléma volt – vélekedett Németh György, aki szerint az egészségügy helyzetét a történetiségéből lehet megérteni, ezért elevenítette fel azt az évet, amikor létrehozták a hivatásrendet Magyarországon. Az orvostársadalom elitje akkor is visszautasította azt, hogy egy olyan testület felügyelje őket, amelyet nem feltétlenül ők uralnak. Visszanézve a múltba, az orvosi díjat – szemben a közgazdasági evidenciákkal – soha nem a „termék ára” szabta meg, az ellátásért annyit kértek, amennyit „kinéztek” a betegből. A tb megjelenésével a cél az lett, hogy fizetési képességeitől függetlenül mindenki ellátáshoz jusson, így az egészségügyi rendszereket továbbra sem a fizetőképesség, vagy az orvosok, ellátások minősége határozza meg, hanem a várható élettartam, vagy az egészségben töltött életévek száma. Minimális a rendszerben az árérzékenység, az emberek hajlandóak nagyon sok pénzt fizetni, ha egészségükről van szó, ugyanakkor elvárják, hogy mindenkit elérjen az ellátás, akkor is, ha nem tudnak fizetni érte. A közgazdász szerint ez egy olyan csapdahelyzet, ami más jellegű megoldásokat kíván, mint a piac.

Kész receptek nincsenek – szögezte le, hozzátéve, a szociális népszavazásig, 2008-ig ezek keresgélésével telt az idő. 2010 után végre saját fejünkkel próbáltunk gondolkodni, ám ennek gátat szabott a pénzügyi kormányzat, amely szerint a munkabérre rakódó terhek csökkentik az ország versenyképességet, ezért faragni igyekeznek azokat. Mindez meghatározza az egészségügyre és oktatásra fordítható összegeket, ennek eredményeként ezek az ágazatok nem preferáltak.

Miért természetes, hogy kórházakat orvosok vezetnek, akiknek az az érdekük, hogy legyen beteg, aki lehetőleg fizetőképes? – tette fel a kérdést Németh György, bár elismerte, a kormányok sem fizették ki soha egy átlagos munkás bérének háromszorosát az orvosoknak, leemelve őket az egészségügy vezető posztjairól. Pedig ez lenne a megoldás: álláspontja szerint az orvosoknak nagyon magasan kvalifikált betanított munkásoknak kell lenniük, kivéve a professzori kart, akik kidolgozzák azokat a technikákat, amelyek később leszivárognak és beépülnek az ellátórendszerbe.

Az egészségügyben a legszigorúbb tervgazdaságra van szükség, felejtsük el, hogy versenyeznek az orvosok és az intézmények – jelentette ki a közgazdász. Minden kórház legyen jó, és minden orvos kerüljön a képességeinek megfelelő helyre. Ugyanakkor egy bonyolult problémát kell kezelni, amelyet kormányzati támogatás nélkül nem tud megoldani az egészségpolitika, amely folyamatosan elemzési és adminisztrációs kapacitáshiánnyal küszködik, így nem tudja ellátni a feladatait.