Egészségügy: kevesen sokat, sokan semmit sem fizetnek

Az egészségügyi ellátás igénybevételéhez nélkülözhetetlen TAJ-kártya igénylésének és kiadásának feladata még 2011-ben került át a területileg illetékes szakigazgatási szervekhez, jó esetben az egykori megyei egészségpénztárak e feladattal foglalkozó munkatársaival együtt. Ekkor még e szakemberek kettős irányítás alatt dolgoztak: munkáltatójuk ugyan az átvevő szervezet vezetője volt, szakmai felügyeletüket azonban még az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) látta el. Tavaly áprilistól azonban egy újabb módosítás eredményeként a szakmai irányító az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) lett, miközben a kormányhivatalok a Miniszterelnökséghez tartoznak.

Ki fizeti a révészt?

Manapság tehát, ha egy kormányhivatali szakembernek szakmai problémája támad TAJ-ügyben, akkor elvileg nem fordulhat közvetlenül az OEP illetékeseihez, hanem a szigorú hivatali utat bejárva a Miniszterelnökség-EMMI útvonalán juttathatja el kérését-kérdését az országos egészségpénztárhoz, a válasz pedig visszafele ugyanezt a kacskaringós utat járja be. Az persze már más kérdés, hogy mire – jó esetben! – hetek múlva megérkezik a válasz, az ügyfél már rég világgá szaladt.

Bár azt, hogy ki, milyen feltételekkel tarthat igényt a közfinanszírozott egészségügyi intézményekben ingyenes ellátást szavatoló TAJ-kártyára, egy meglehetősen bonyolult jogszabály írja elő, valójában két nagy csoport különböztethető meg: a biztosítottak és a jogosultak. E két kategória között különbség többek között abban van, hogy míg a biztosítottak pénzbeli ellátásra – például táppénzre – is igényt tarthatnak, a jogosultaknak csak orvosi ellátás jár. Ám ennél is fontosabb, hogy ki fizeti a számlát, vagyis az egészségbiztosítási járulékot, illetve ennek más néven szereplő változatait, s hogy ki mennyit tesz be ily módon a társadalombiztosítás kasszájába. A TAJ – társadalombiztosítási azonosító jel – ugyanis önmagában csak egy nyilvántartási szám, amit minden hazai újszülött automatikusan megkap. A lényeg, hogy ki fizeti a „révészt”…

A különféle jogcímen alkalmazásban állók után a munkaadó vonja le az épp aktuális munkavállalói, illetve a személyi hozzájárulási adó egyik elvi részévé lényegült egykori munkaadói egészségbiztosítási járulékot. A lényegesen tarkább jogosultak köre – gyed-en, gyes-en lévők, ápolási díjban vagy például gyermeknevelési támogatásban, rehabilitációs járulékban részesülők, nyugdíjasok, szociálisan rászorulók (ez utóbbiak száma 2016 nyarán például már meghaladta az 50 ezret) stb. – után a központi költségvetés fizet, idén havonta személyenként 5 790 forintot.

A fizetés szempontjából azonban létezik egy harmadik kategória, azoké, akik egészségügyi szolgáltatási járulékkal tesznek szert az ingyenes, ám kizárólag természetbeni ellátásra szorítkozó „biztosításukra”. Ennek havi összegét évente a központi költségvetés határozza meg – idén 7 050 forint –, s magyar állampolgárságon, illetve állandó hazai lakcímen kívül nem kell hozzá semmi egyéb. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) nyilvántartása szerint 2011-től havonta átlagosan 190 ezren fizetik e járulékot, s közöttük – bár bizonyos feltételekkel ezt külföldiek is megtehetik – mindössze 6 337 az unión kívüli illetve EU-s állampolgár található.

Jogszabályilag tehát minden rendezettnek tűnik, sehol egy rés a pajzson. 

Vagy mégis?...

A még 1995-ben bevezetett TAJ-kártyáról eleinte meglehetősen sokan úgy gondolták, tényleg kártyázásra való. Volt, aki hármat-négyet-ötöt is begyűjtött belőle, csodálkoztak is a szakemberek, miként lehet 11-12 millió kártya forgalomban, amikor csak 10 millióan vagyunk… S bár idővel a gyűjtőszenvedély lelohadt, a kétezres évek közepére kiderült: nem tudni, vajon 1,3 millió TAJ-kártyás milyen alapon veszi igénybe az ingyenes egészségügyi szolgáltatást. A 2005-ben megkezdett ellenőrzés végeredményeként 300-350 ezer potyautas maradt.  E szám további csökkenését a 2007-ben bevezetett elektronikus jogviszony ellenőrzéstől várták.

Az ellenőrzést az intézményekben igen komolyan vették, volt, akitől valóban megtagadták a – nem sürgősségi! – ellátást, mondván, annak nem jár az ingyenesség, akinek kártyája mögött nincs járulékfizetés. S bár az egészségügyi szolgáltatók mindmáig szorgosan ellenőriznek – hiszen a finanszírozási kormányrendelet bünteti ennek elmaradását –, a rendszer politikai instrukcióra hamarosan puhulásnak indult, mondván: az orvosnál megjelenő munkavállaló nem tehető felelőssé azért, mert alkalmazója elmulasztotta a befizetést, miközben a „magas színvonalú” egészségügyi ellátás egyébként is mindenkinek állampolgári jogon jár. Amikor pedig különösebb dobpergés nélkül lehetővé tették, hogy némi ejnye-bejnye, valamint a fizetési kötelezettség teljesítésére történő felhívás mellett mindenkit ellássanak a kigyulladó piros lámpa ellenére – amely azt jelzi, hogy a kártya ugyan érvényes, ám rendezetlen a jogviszony –, rést ütöttek a pajzson.

Járulék keringő

A rendszer kijátszásának sokféle lehetősége van, ennek egyik formája a szolgáltatási járulékhoz kötődik, amelyre mindazoknak kötelező bejelentkezni az adóhatóságnál, akik nem biztosítottak, nem is jogosultak, viszont magyarországi állandó lakcímmel rendelkeznek. A NAV-val történt szolgáltatási szerződéskötés után a befizető megjelenik az OEP Biztosítottak Jogviszony Nyilvántartási Rendszerében, amely összeköttetésben áll az egészségügyi szolgáltatóknál működtetett elektronikus ellenőrző rendszerrel. A lámpa zöldre vált, s az élelmesebbek ilyenkor gyorsan még elszaladnak kiváltani az európai egészségkártyát is, majd egy-két hónap után alábbhagy a befizetői lendület. 

Mindazokat, akiknél kigyullad a piros lámpa, az OEP havonta jelenti az adóhivatalnak, amelynek hatósági kötelezettsége és lehetősége – mint járulék beszedőnek – „maga elé idézni” a renitenseket, s fizetésre kötelezni őket. Gyakorlatilag öt évre visszamenően követelheti a hivatal az adott esztendőkben épp esedékes szolgáltatási járulékot. Amennyiben egy ma fülön csípett krónikus nem fizetőtől behajtanák e tartozást, összesen majd 400 ezer forintot kellene kasszírozni, ami az egészségbiztosítási alap bevételét képezné. A NAV szerint az elmúlt öt esztendőben 122 966 magánszemély részére írtak elő fizetési kötelezettséget, vagyis évente közel 24-25 ezer embernek. Ám, hogy minden egyes esetben történt-e befizetés, s ha igen mennyi – nem tudni.

Nem fizető százezrek

Mint ahogy a több százezer külföldön dolgozó magyarról sem, akik vagy rendelkeznek a fogadó országban biztosítással, vagy nem. Az előbbi esetben kérhetnek, s kaphatnak kint európai egészség kártyát, s itthon ezzel vehetik igénybe az ellátást, amelynek költségét később az OEP elszámolja a külföldi biztosítóval. Az új biztosítási jogviszonyt 15 napon belül be kellene itthon jelenteni a NAV-nál, valamint az egészségbiztosítási szerv hatáskörében eljáró kormányhivatalnál. A Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalának (KEKKH) jelzése szerint azonban az elmúlt években mindössze 6718 esetben törlődött – hogy mi módon, s okból, arról nem szól a fáma! – az egészségügyi szolgáltatási járulékfizetési kötelezettség. Hogy az adóhatóság, amely a mindenféle címszó alatt történő járulékfizetés beszedője, ezt miért nem a saját adatbázisából tudja, hanem csupán a KEKKH-ra hivatkozva – rejtély.

A valóságban persze, aki csak teheti – sok esetben a korlátozott nyelvtudás okán – még akkor is hazaszalad egészségügyi problémájával, ha rendelkezik külföldön biztosítással, vagy az épp itthon töltött szabadság alatt vizitál a rendelőkben. Persze piros lámpával. Ez oly annyira nyílt titok, hogy már az is felvetődött, mi lenne, ha a magyar migránsok mégis csak fizetnének valamennyi összeget havonta itthon is. Erre azonban a kettős biztosítás tilalma okán az Európai Unióban nincs lehetőség. Ez utóbbi azonban idehaza legfeljebb az elvek szintjén igaz, hiszen valójában senkinek sincs fogalma arról, hogy a külföldön dolgozó magyarok közül odakint ténylegesen ki, milyen egészségbiztosítással rendelkezik, rendelkezik-e ilyennel egyáltalán.

A piros lámpás történet egy külön fejezete a még mindig hatályban lévő, eredetileg 1963-ban ratifikált szovjet-magyar szociálpolitikai egyezmény keretében áttelepülő, nyugdíjuk megállapítását és folyósítását Magyarországon kérők esete. Ennek megtörténte után ugyanis a főként ukrán, illetve orosz nyugdíjasok már igényt tarthatnak a hazai TAJ-kártyára, ennek birtokában pedig európai egészségkártyára is, anélkül hogy valaha egyetlen fillér járulékot fizettek volna Magyarországon.

Míg a szomszédos Romániában fél évre adnak ki egy európai egészségkártyát, a mienk három évig marad érvényben, akkor is, ha csak egyetlen hónap járulékfizetés áll mögötte. Az OEP körülbelül fél millió számlát kap évente, s tavaly 10 milliárd forintot fizettek a külföldön igénybe vett ellátásokért, miközben a hatóságilag előre engedélyezett, tervezett külföldi gyógykezelésekre illetve orvosi beavatkozásokra elegendő volt 2 milliárd.

A politika közbeszól

Mivel a rendszer hivatalosan sohasem deklarált politikai instrukciókra lett egyre lazább, az államnak nincs mit igazán a fizetés elől elcsellengő polgárai szemére vetni. Annál is inkább, mivel az OEP központi, politikai akarattal meghatározott költségvetése mindig is érdekes példája volt a rendszerváltás utáni történelemnek. A kilencvenes években például az egészségpénztár költségvetése volt kénytelen amolyan pufferként magára venni a központi büdzsé hiányának egy részét, „jól eldugva” így azt a hitelező, külföldi intézmények elől.

A járulékok nagyságának meghatározásában is inkább a foglalkoztatást terhelő munkaadói kiadások csökkentése, valamint a nyugdíjkassza várható deficitjének mérséklése vitte a prímet, s nem egészségbiztosítási szempontok. A munkáltatói egészségbiztosítási járulékot például a 2006-os 11-ről 2011-re sikerült 2 százalékra csökkenteni, majd szociális hozzájárulási adóvá tenni, amelynek felosztásáról a nyugdíj és az egészségbiztosítási alap között az évenkénti központi költségvetés hivatott rendelkezni. A bevezetés évében, 2012-ben például egy fillér sem jutott az E-Alapnak a 27 százalékos adóból, s ez történt 2013-ban is.

A munkaadók által fizetett járulék is érdekes hullámzást írt le az elmúlt tíz évben, 4-7 százalék között mozogva. Ezeket a százalékokat és összegeket már régóta nem a tényleges kiadásokhoz, hanem az elvárt végső egyenleghez szabják.

Bár a társadalombiztosítás, mint fogalom kikerült az alaptörvényként deklarált alkotmányból, kötelezőségét még mindig törvény szavatolja. Belépni kötelező, kilépni belőle senkinek sem lehet – elvileg. Mint ahogy az egykori alapelv – jövedelemarányos befizetés, rászorultság alapú igénybevétel – is rég a süllyesztőbe került. Ki is venné ezt komolyan, amikor az állam 5 790 forintot utal át járulék címén, az állítólag százezrek által fizetett egészségügyi szolgáltatási járulék 7050 forint, míg tavaly például a KSH adatai szerint a 247 800 forintos bruttó átlagbér után a munkaadók és munkavállalók együttese havi 43 365 forintot fizetet, százezrek pedig gyakorlatilag egy fillért sem tesznek a kasszába.

Hivatalosan körülbelül 300 ezer potyautast tartanak nyilván, közülük 50-100 ezerre tehető azok száma, akik soha életükben egy fillért sem fizettek. S ezért mindenkinek ugyan az az ellátás jár – elvileg.

Fent és lent

Az egykor állami egészségügy a rendszerváltás után elindult ugyan a társadalombiztosítássá válás útján, de nem sikerült célba érnie, s mintha az elmúlt években megkezdődött volna a teljes hátraarc. De még ez sem biztos. Az tény, hogy az évtizedek óta tartó félutasság mindig is megmozgatta a politikusok, s a rájuk tapadó érdekcsoportok fantáziáját. Szekrénynyi elvetélt átalakítási koncepció terve, s papírra vetett reformábránd mesélhetne erről. S mindez ma sincs másként. Bár döntés született az Országos Egészségbiztosítási Pénztár megszüntetéséről, az érdekcsoportok háttérben zajló harca azonban – legalábbis e pillanatban – változatlanul zajlik, s a küzdőknek vélhetően csak egyike, s nem is a legerősebbike a pénztár – akár átalakított formájú –fennmaradását ambicionáló Emberi Erőforrás Minisztérium, illetve szakállamtitkársága. Kremlinológus legyen a talpán, aki tudja, kik, s milyen ötletekkel házalnak döntéshozó magasságokban, s amíg káosz van odafent, miért lenne rend a végeken?...