Minden, amit tudni akarunk az egészségügyről – titokban az MKSZ kongresszusán

Évek óta, kimerítő részletességgel számoltunk be a Magyar Kórházszövetség éves kongresszusairól a MedicalOnline hasábjain. Most nem tudjuk Önöknek elmesélni, mit mondott Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere, amikor szerdán reggel megnyitotta az MKSZ 33. kongresszusát. Csupán azt tudjuk, hogy ma délelőtt szélesebb plénum előtt először vonul fel és szólal meg az Országos Kórházi Főigazgatóság szinte teljes vezérkara. A szigorúan zárt ajtók mögött Jenei Zoltán főigazgató mellett megszólal többek között Páva Hanna főigazgató-helyettes, aki – az előadása címe alapján – beszámol arról, milyen a humánerőforrás-helyzet az átalakuló egészségügyben. A mai napon ott lesz még Müller Cecília országos tisztifőorvos, aki a szűk hallgatóságnak elmondja, milyen tanulságokat vontak le a hazai járványkezelés tapasztalataiból.

Csütörtökön felszólalnak a kamarák, az alapellátók, a járóbeteg-szakellátók, a rezidensek, a beszállítók, a szakmai kollégiumok és tudományos csúcsszervezetek képviselői, vezetői. Szó esik majd a szolgálati jogviszonyról, annak hosszú távú hatásairól az egészségügyben, az orvos- és szakdolgozó-társadalomban, az ellátásszervezésben. Százezreket érintő és érdeklő témákról lesz szó, néhány száz ember előtt. Itt hallhat majd a szűkre szabott közönség először a Kásler Miklós által beharangozott Nemzeti Infektológiai Programról.

Nincs kétség, annak ellenére, hogy ebben az évben először a sajtó képviselőt nem engedték be a rendezvényre, érkeznek majd titkon, félignyílt ajtón ijedten besuttogott hírek, ahogyan Horváth Ildikó két évvel ezelőtti, érdemi információt nem tartalmazó összefoglalója is sajtónyilvánosságot kapott, annak ellenére, hogy szégyenszemre biztonsági őrrel vezettették ki a teremből e sorok íróját.

Az elmúlt években mi, a szakmai közönséget tájékoztató szakújságírók – ha a hivatásunk diktálta kötelességtudat berzenkedett is bennünk – megszoktuk, hogy korlátozottan nyilvánosak az ágazati minisztérium sajtótájékoztatói. Megszoktuk, hogy nem kérdezhetjük a minisztert. Megszoktuk, hogy az írásban feltett kérdéseinkre nem válaszolnak sem az Emmi-ből, sem annak háttérintézményeiből. Megszoktuk, hogy a kérdéseinkre más, a döntéshozók szívéhez közelebb álló médiumok hasábjain válaszolnak, vagy közleményben reagálnak.

Megszoktuk, hogy nincs miniszteri, vagy államtitkári háttérbeszélgetés, ahol a legfontosabb szakmai terveiket ismertetik az újságírókon keresztül a szakmai közönséggel. Megszoktuk, hogy időnként „befúj a szél az ablakon” egy-egy előterjesztést, stratégiai tervezetet. És megszoktuk azt is, hogy száj elé hulltan pisszt jelző ujjal számolnak be zártkörű egyeztetéseken elhangzó fontos mondatokról arcukat, nevüket nem vállaló ismerősök és ismeretlenek.

Megszokta és elfogadta az egészségügy valamennyi szereplője, hogy a miniszter három éve evidenciaként beszél a tárca átfogó stratégiáját meghatározó öt nemzeti egészségprogramról, amit csak bőrkötésben láttunk, és legfeljebb szamizdatként terjed szűk szakmai körökben, nyilvánosságra soha nem hozták. A szakmai tervek, célok és stratégiák helyett leginkább butító szólamokat hallhatunk, és rács-szilárdan fölrakott arcvonásokkal átadott politikai üzeneteket. 

Egykor pezsgő szakmai színtér volt az egészségügy szereplői számára az MKSZ kongresszusa. Két évvel ezelőtt még csak az államtitkár előadásáról és a szakmapolitikai fórumról tiltották ki az újságírókat, idén már a kongresszusnak helyszínt adó szálloda parkolójába sem léphetnek be azok, akik a rendezvényről szóló beszámolók iránt kiemelten érdeklődő, ám személyesen ott jelen lenni nem tudó szűkebb szakmai, és szélesebb laikus közönség számára közvetítették az elhangzottakat.

Semmilyen átszervezés vagy reform nem lesz – szögezte le a legutóbbi Kormányinfón váratlanul fellépő miniszterelnök. Orbán Viktor szerint ugyanis reformokkal és átszervezésekkel az emberek eleddig mindig csak rosszul jártak. Azt viszont elmondta, hogy „sok mindent kell tennünk, hogy megerősítsük a magyar egészségügyet”.

És tesznek is. Hiszen elkészült az egészségügyben dolgozók jogállásáról szóló törvény, szakmányban gyártották – majd módosították – a hozzá tartozó kormányrendeleteket. Hamar lett Országos Kórházi Főigazgatóság, módosítják az egészségügyről szóló törvényt. Új alapellátási stratégia mentén kollegiális praxsközösségekbe tömörítik a háziorvosokat, és azt még a kormányfő is elismerte, hogy a legmagasabb szinten tekintik át az ügyeleti rendszer átalakításának terveit.

Mind tudjuk, hogy forr az ágazat, változik és alakul, nevezzük bár reformnak, vagy jobbtó szándékú beavatkozásnak. Az igazságot pedig el kell mondani. Orvosoknak, ápolóknak, szakasszisztenseknek, a műszaki és gazdasági területeken dolgozóknak. Betegeknek, és azoknak, akik még egészségesek. A legkeserűbb orvosságot is könnyebb beadni a nagybetegnek, ha tudja, hogy az segíthet rajta. A titkolózás, a bezárt ajtók, az elhallgatás rossz taktika, hiszen minden egyes beavatkozás közel tízmillió magyar ember egészségügyi ellátásának jövőjét határozza meg.

Most minderről semmit nem tudhatunk, éppen csak annyit, amennyire érdemesnek tartanak bennünket.

Védekezhetünk azzal, hogy mi mindannyian meg akarjuk szolgálni a bankszámlánkra érkező fizetésünket hónapról hónapra, és ha lehet, évről évre. És nem szeretnénk nyomdokaiba lépni azoknak, akiknek szakmai tudással, alázattal és példamutató kitartással kiérdemelt karrierjük porladt semmivé egyetlen nap alatt, a szemünk láttára. Így aztán nincs ellenkezés, nincs konfliktus, nincs kiugrás és kibeszélés. Még akkor sem, ha olyan elveket kell ernyedetlen tapsoló tenyerekkel ünnepelni, amelyekkel nem feltétlenül értünk egyet.

Végül a maga szintjén mindenki megalkuszik. Mert mindenki szem a láncban.