Civil kurázsival jobb lehetne az egészségügy

 – Hogyan talált munkát 2006-ban Angliában?

Fejvadász cégen keresztül kerestek meg, de csak egy évvel az első találkozó után jött újból a cég munkatársa, hogy lenne egy konkrét lehetőség angliai munkára. Akkor még nem volt akkora a kereslet a magyar orvosok iránt, mint most.

– Onnan hozta haza azt a kézhigiénés gyakorlatot, amit az osztályán bevezetett?

Igazán mély benyomásokat először Japánban szereztem erről, ahol ösztöndíjjal töltöttem el korábban másfél évet. Az ottani kézhigiénés gyakorlatot talán nem is lehet felülmúlni. Egy ápoló kísérte végig a professzort a viziten, nála volt a kéztörlő, amit minden beteg vizsgálata előtt átnyújtott, az orvos pedig nemcsak a kezét, hanem a fonendoszkópját is fertőtlenítette minden alkalommal. Egy kórházi osztály legfőbb fertőző ágense annak vezetője lehet a nagyviziten, ahogy megy egyik betegtől a másikig.

– Anyagi megfontolásból vállalt munkát külföldön?

Elsősorban az ütött szöget a fejembe, hogy például az Egyesült Államokban az itthon is végzett sebészeti beavatkozások 80–90 százalékát hogyan tudják egynapos sebészet keretében operálni, hiszen nincs számottevő különbség sem a műszerezettségben sem egyéb kórházi körülmény tekintetében; nálunk ezeknek a műtéteknek az aránya akkor csak 2–3 százalék volt. Szakmailag izgatott ez a kérdés, szerettem volna látni és megismerni a külföldi gyakorlatot. Már tíz éve szakorvosként dolgoztam a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórházában, amikor lehetőség adódott a kinti munkára.

– Akkor bőven volt már tapasztalata a hazai viszonyokról. Mi volt a legszembeötlőbb különbség?

Egészen más az angol attitűd, ott az egészségügyi ellátásra, mint szolgáltatásra tekintenek. A munkaszervezésen kívül – amin nagyon sok múlik –, nagy hangsúlyt helyeznek a betegekkel való kommunikációra is. A britek küldetésüknek érzik, hogy ha valahol problémát látnak, azt valamiképpen próbálják megoldani. Hiába volt elégedett a beteg magával az egészségügyi ellátással, ha nem ízlett neki az étel, biztosan írt erről egy panaszos levelet az intézmény igazgatójának. A visszajelzések, panaszok feldolgozásával egy háromszemélyes apparátus folyamatosan foglalkozott.

– Minden ilyen flottul és gördülékenyen működik? Nem kell várniuk a betegeknek az ellátásra?

Várólista ott is van, de az, hogy az előre egyeztetett időpontban a beteg a folyosón várakozzon – legalábbis ahol én dolgoztam –, nem fért bele a normál ügymenetbe. Úgynevezett „Smile-o-meter”-rel folyamatosan mérték a betegelégedettséget, ezen a lapon 0–5, 5–10, vagy 10–15 percet jelölhetett meg a beteg, mint várakozási idő, negyed óránál hosszabb időzés a váróban gyakorlatilag elő sem fordulhatott. Hiába mértek messze 90 százalék fölötti betegelégedettségi adatokat az intézményben, ha ez két tizedet csökkent az adott hónapban, azonnal egy csapatot állítottak fel az okok kiderítésére. Szolgáltatást igénybevevő partnerként tekintenek a páciensekre – a független treatment centerekben, amelyben én is dolgoztam, ezért nem is betegnek, hanem „customer”-nek, ügyfélnek nevezik őket. A kórházak bejáratánál ott van a kézfertőtlenítő, jelezve, csak úgy lehet belépni, ha használja a beteg és a látogató is, ami szintén a partneri viszonyt erősíti. Ha ez Magyarországon is így lenne, sokkal pozitívabb lenne az egészségügyi ellátók megítélése.

– Mivel lehetne javítani még a véleményeket?

Transzparenciával. Angliában ez három pólusú, a szolgáltatónak, a betegeknek és a civil társadalomnak is sokkal nagyobb az igénye erre, mint idehaza. Van olyan nonprofit szervezet, amelyik Anglia összes kórházában ellenőrzi az étkeztetést, és kemény beszámolókat ír róla. De volt olyan páciensem is, akit a műtét előtt kizárólag az érdekelt, hogy a kórházunkban mennyi az MRSA-fertőzés. Nálunk az is kérdés, tudják-e egyáltalán a magyar betegek, hogy mi az az MRSA fertőzés és mi a jelentősége a gyógyulásukban?

– Itt is fel kell világosítani a beteget beavatkozás előtt, addig nem is írhatja alá a műtéti beleegyező nyilatkozatot, amíg ez meg nem történt.

Nálunk az osztályon részletesebbek, Angliában viszont egységesek a nyilatkozatok, ami nagy előny. Ott ezeket két példányban írja alá a beteg, az eredeti nála marad, a másolatot őrzi meg a kórház. De az angol betegek sokkal felkészültebbek, mint a magyarok, nemcsak a betegségüket illetően, hanem betegjogok tekintetében is. Én itthon arra kérem a betegeimet, hogy a lehető legtöbb információt olvassák el az interneten, és részletes, műtétspecifikus beleegyező nyilatkozataink vannak az osztályon.

– Minden brit kórházban kiválóak a körülmények?

Voltam több olyan kórházban, ami sokkal rosszabb állapotú volt, mint a Bács-Kiskun Megyei Kórház, ahol most beszélgetünk, de a higiénére ott is jobban ügyeltek, mint sok hazai intézményben.

– Egy angol egészségügyben dolgozó orvost valóban megkérdezhet a beteg, hogy mosott-e kezet, mielőtt megvizsgálta?

Ki van írva az intézményekben, javasolják a pácienseknek, hogy ha azt észlelik, hogy úgy akar hozzájuk nyúlni a személyzet, hogy a szeme láttára nem mosott kezet, akkor kérdezzen rá erre.

– És nem sértődnek meg?

Egyáltalán nem. Kezet mosnak.

– A kollégái mit szóltak, amikor felszerelték az osztályon a kézfertőtlenítőket?

Gyorsan megszokták, ma már mindenki számára természetes ez, és napi szinten rutinná vált a kézfertőtlenítők rendszeres használata.

– A menedzsment is támogatta? Nyilván nem kevés pénzbe kerül a kórháznak…

Biztosan az is sokat segített ebben, hogy a főigazgatónk, dr. Svébis Mihály is sebész. Egyetlen kórházi infekció gyógyítása is többe kerülhet, mint a mi éves kézfertőtlenítő fogyásunk. Kórházunkban minden osztályon mérik a kézfertőtlenítő szer fogyasztást, profilra és betegszámra lebontva tudjuk, mennyinek kell fogynia ahhoz, hogy jó legyen az infekciós ráta. Mi használjuk a legtöbb alkoholos kézmosót az operáló osztályok közül.

– Csökkent a nosocomiális fertőzések száma?

Ez nehezen ítélhető meg, mert egyre több súlyos állapotú beteget látunk el, és nincs másik általános sebészeti profilú osztály a kórházban. De jók az adataink.

– Kitenné a mutatóit a kórház honlapjára?

Bármikor.

– Az általános tisztaságra is ügyel?

Angliában biztosan eszembe sem jutott volna, itthon minden reggel bemegyek „vizitelni” a betegek WC-jébe is. Ha probléma van, azt addig jelezzük a műszaknak, vagy a takarító szolgálatnak, amíg ki nem javítják.

– Miért volt ennyire fontos önnek a higiéné?

Mert így lehet aktívan csökkenteni a kórházi fertőzések számát, ami a sebészetben sajnos gyakori szövődmény lehet. Kórházi törzsek minden ellátónál vannak, ezért nagyon fontos a primer prevenció, és a fertőtlenítés.

– Hogyan védekezhetünk még a nosocomiális infekciók ellen?

Minél rövidebb ideig tartózkodik kórházban a beteg, annál rövidebb a kontaminációs idő, így sokkal kisebb a fertőződés esélye is.

– Akkor bizonyára üdvözölte azt a tavalyi döntést, hogy mentesítették az egynapos sebészetet a teljesítményvolumen-korlát alól.

Igen, ez nagy eredménynek tekinthető. Az egynapos sebészet azonban alapvetően nem finanszírozási probléma, sokkal inkább logisztikai és szervezési kérdés, hogy egyszerre legyen egy helyen a kivizsgált beteg, az orvos, és rendelkezésre álljon a műtő. Nem az a lényeg, hogy minden műtét egynapos legyen, hanem hogy minden sebészeti ápolási esemény a lehető legrövidebb ideig tartson. Lehet, hogy ha egy kórkép esetében a korábban három hetes bennfekvési időt két hétre sikerül csökkentenünk, az nagyobb előrelépés, mint ha kétnapos bennfekvés helyett egynapos műtétre jön be a páciens. Az ápolási idő csökkentésének több feltétele is van: a beteg alapos kivizsgálása, előkészítése, a megfelelő műtétet elvégzése a lehető legnagyobb precizitással, s talán az egyik legfontosabb, hogy minél kevesebb fájdalommal járjon a betegek számára az ellátás! Ha a műtéttel járó fájdalom olyan nagy, hogy azt csak a kórházban lehet csillapítani, akkor nem tudjuk hazabocsátani a pácienst, vagy később emiatt fogja visszahozni a mentő. Ezért arra kell törekedni, hogy minél kevésbé invazív legyen az elvégzett műtét, a lehető legkisebb legyen a metszés, és ne tegyünk csövet a beteg testébe, mert az fájdalmat okoz neki. A betegnek, a finanszírozónak és a személyzetnek is az a legjobb, ha rövid a kórházban töltött idő, így mindannyin erre törekszünk.

– Kivéve talán a beteg?

Előfordulnak ebből konfliktusok, ilyenkor elmagyarázzuk a betegnek, hogy az aktív sebészeti osztály nagyon veszélyes lehet a nozokomiális fertőzések miatt, és ezt általában meg is értik. De vannak nem orvosi szempontok is, amelyeket figyelembe kell vennünk, amikor például a betegnek nincs autója, amivel időben be tudna érni a kórházba, ha probléma lenne az egynapos ellátás után, vagy nincs telefonja, vagy egyedül él tanyán. Tízből egy műtétnek lehet kisebb-nagyobb szövődménye, de erre nem az a megoldás, hogy minden beteget hosszan hospitalizálunk „a biztonság kedvéért”. Ezt finanszírozni sem lehet, ráadásul állandóan dugig lenne a kórház, így mindenki nagyobb eséllyel kapná el a kórházi fertőzéseket. Alapos kivizsgálással, részletes egészségügyi adatgyűjtéssel megpróbáljuk előre kiemelni a nagyobb kockázatú betegeket, akiket hosszabban ápolunk műtét után.

– Mit hozott még haza külföldről?

Korábban papíralapú volt az előjegyzési rendszerünk, és mivel egyébként is rendkívül fontosnak tartom, hogy a betegellátásban is alkalmazzunk minél több korszerű technikai megoldást, így az informatikát is, létrehoztunk egy európai színvonalú betegelőjegyzési-várólista támogató rendszert, amely valós idejű adatokat kezel. Amikor beírjuk, hogy a betegnek milyen műtétre van szüksége, összeveti azt az osztály TVK-jával, figyelembe véve a műtőkapacitást és az orvosi beosztásokat, és felajánlja a legközelebbi időpontot a műtétre. Amikor az OEP bevezette a központi várólistát, mi már előnyben voltunk ezzel a rendszerrel, már csak egy OEP interface-szel kellett kiegészíteni a működését. Ennek köszönhető, hogy a kórház vezetése is pontos adatokhoz jut, azt is meg tudják nézni, hogy az adott pillanatban hány beteg vár epe-, vagy sérvműtétre. Egyébként az országos várólista koncepciójával és technikai megoldásával sokkal előrébb tart Magyarország, mint Anglia. Minden, ami a transzparencia felé mutat, így például a várólisták is, hosszú távon biztos, hogy jó megoldás.

– Jó sokba kerülhetett ez az előjegyzési rendszer.

Történetesen két informatikus barátomat operáltam, ők szerették volna kifejezni a hálájukat az osztályunk felé azzal, hogy segítették a rendszerünk létrehozását, aminek végül ez lett az eredménye.

– Mert pénzt nem is fogadna el hálaként?

A hála, a megbecsülés ne egy pácienstől, hanem a társadalomtól eredjen, normális fizetés formájában. Meggyőződésem, hogy az egészségügyet már nem tudja üzemeltetni a hálapénz. Egy húszmilliárd forintos éves költségvetésű kórház működését nem tudja befolyásolni a borítékba tett 5–10 ezer forint, az orvos ma már, ha akarja, sem tudja elintézni a kerülőutakat a páciensnek, bármennyi paraszolvenciát is kap. Tizenöt éve még lehetett karriert építeni a hálapénzre, aki ma ezt akarja, biztosan belebukik. Egyébként minél nagyobb a transzparencia az egészségügyben, annál kevésbé lesz része a rendszernek a hálapénz.

– A saját osztályán elért változásokat. A magyar egészségügyben is tapasztal ilyeneket?

Nem kérdés, hogy a magyar egészségügy változik, közel sem az a helyzet, mint amikor elkezdtem ebben kórházban dolgozni, mint ahogy az sem kérdés, hogy jó irányba változik. Másként látja azonban a változásokat a politika, a szakmapolitika, a kórházmenedzsment, az orvos és a beteg, és a társadalom egészséges része. Az is lehetséges, hogy az átalakulás sokaknak nem tetszik az irány, vagy a sebesség miatt. De minden résztvevőnek meg kell értenie, hogy sokkal nehezebb változást menedzselni, mint a bejáratott folyamatokat üzemben tartani. Nagyon kevés az egészségügyre fordított pénz, éppen ezért kellene egyre transzparensebben működtetni a rendszert. Egy ideális világban a politika kivonulna az egészségügyből, és a társadalomnak kellene meghatároznia, hogy milyen ellátást hajlandó kifizetni az egészségügyi hozzájárulásért cserébe a kockázatközösség, függetlenül attól, hogy van-e négyévente kormányváltás vagy nincs, mert egyre nagyobb a távolság az orvosilag elvégezhető gyógykezelések és a társadalom finanszírozó képessége között, Nem csak nálunk, az egész világon.

– Gondolja, hogy a magyar társadalom számára ez fontos?

Amikor valaki beteg lesz, bizonyos értelemben beszűkül a gondolkodása, nem érdekli, hogy utcára menjen és tüntessen az egészségügyért, akkor semmi más nem érdekli, csak az, hogy meggyógyuljon. Ha pedig ismét egészséges, megpróbálja elfelejti az egész tortúrát. Ha valaki mondjuk súlyos, akár halálos betegségben szenvedne, és ilyen-olyan emberi döntések miatt nem lenne esélye meggyógyulnia Magyarországon, az elfogadhatatlan lenne számomra. A társadalom felelőssége, hogy engedi ezt, vagy sem. Ez a civil kurázsi felelőssége.