Az alapellátási reform üresíti ki a praxisokat

A rendszerváltás nagy vívmánya volt, hogy a körzetekhez rendelt praxisjogot a már benne dolgozó háziorvosok megkapták, az új szereplők pedig megvásárolhatták, és ezzel egy jól működő, biztos anyagi alapokon álló vállalkozáshoz jutottak. Velük nem fordulhat elő, mint egy vendéglőssel, hogy rájuk nyit egy másik étterem, az egészségbiztosító garantáltan átutalja a bevételüket. A szomszédos körzetek orvosai ugyan elcsábíthatnák a pácienseiket, de ahhoz komoly szakmai, emberi és stílusbeli hibákat kell elkövetni, hogy a betegek tömegével hagyják el, és adják a szomszédos körzetek orvosainak a kártyáikat. A közbeszédből kikopó szófordulat azt jelenti, hogy minden biztosítottnak jár a háziorvosi szolgáltatás, és mindenki szabadon választ orvost úgy, hogy – képletesen – odaadja neki a biztosítotti kártyáját.

Legalábbis elvileg. 

Mindezt még akkor hozták létre, amikor úgy gondolták, hogy a sebtében kinyomott papír taj-kártyák helyett majd jön egy elegáns új igazolvány, és a gazdasági helyzet javulásával az orvosok kártyapénze is emelkedik. 

A papírfecnik azóta is forgalomban maradtak, és a háziorvosok érdekeltségi rendszere is nagyjából olyan állapotban van, mint a szétszakadozott szélű papírlapok. A kormányok toldozták-foldozták a kilencvenes évek első felében kimunkált szisztémát, és miközben a szavak szintjén mindenki az egészségügy alapjának tekintett háziorvost helyezte a középpontba, a gyakran 5-20 millió forintért megvásárolt praxisok egyre nagyobb része már semmit sem ér. 

A lakosság is egyre elégedetlenebb a háziorvosi rendszerrel, pedig egy kisebb panasz esetén lényegében ez maradt az egészségügy egyetlen gyorsan elérhető része. Az állam nem abban teszi érdekeltté a szolgálatokat, hogy színvonalasabb ellátással versengjenek a betegekért. A mindenkori egészségügyi kormányzat inkább úgy tekint rájuk, mint „beutaló és pénzszoró automatákra”, akik mindenkit tovább küldözgetnek, agyonterhelve a szakrendelőket és a kórházakat, és az ő meggondolatlanságuk az oka a laboratóriumi, a gyógyszer- vagy éppen a gyógyászatisegédeszköz-kassza korábbi elszállásának.

Meg kellett tehát rendszabályozni őket, és az egymás utáni kormányok jól meg is rendszabályozták.

(...)

Győrben hat háziorvossal ülünk egy teremben, akik azért kérték a beszélgetést, mert a megyében sokkoló ütemű a változás: egy év alatt tízről 32-re ugrott fel a tartósan betöltetlen háziorvosi praxisok aránya. Nem babra megy a játék, közülük van, aki 6,5 millió forintért vette annak idején a praxisát. A növekedés azt jelzi számára, hogy most szállnak el a milliói a szélben. 

A kormány szerint a probléma abból fakad, hogy annak idején hiba volt az önkormányzatoknak adni a háziorvosi ellátást, mert így rengeteg felesleges új praxis jött létre. Ahogy Takács Péter államtitkár a Magyar Orvosi Kamara egyik rendezvényén fogalmazott: elég volt a polgármesternek bemenni a tisztiorvosi szolgálathoz, és máris lett egy új praxis. Eddig is az állam felügyelte a rendszert egy másik hatóságán keresztül, de az államtitkár szerint nem jól, a rendszer széttöredezett, az önkormányzatok összefogás helyett egymás elől viszik el a háziorvosokat. Takács Péter a megoldást abban látja, hogy felülvizsgálják a praxisjogot, a szolgálatokat elveszik az önkormányzatoktól, és a járások alá rendezik, az egész folyamatért pedig az Országos Kórházi Főigazgatóságot (OKFŐ) teszik felelőssé. 

Nem kell ahhoz egészségügyi menedzserdiploma, hogy átlássuk, miért fából vaskarika a 2022-es kormányjavaslat. Miközben folyton a magyar egészségügy kórházcentrikusságát ostorozzák, most a maradék, még nem kórház alá sorolt egészségügyi alapintézményeket is betagolják az ispotályok alá. Az úgynevezett önálló (nem kórházhoz tartozó) szakrendelőknek is ezt a sorsot szánják.

Az államtitkár azonban éppen decentralizálásnak nevezi a központosításnak ezt a formáját, amikor a sok esetben súlyosan eladósodott megyei kórházakat gigaszervezetté növelik, újabb és újabb púpokat kapnak a hátukra, miközben alapfeladatukkal, a kórházi betegforgalommal is nehezen tudnak megbirkózni.

Miközben az államtitkár a fogyatkozó praxisokról beszél, Győrben az odaköltöző kelet-magyarországi és külföldi munkavállalók miatt a háziorvosok túlterheltek, ráadásul bizonyos létszám felett az egészségbiztosító bünteti őket, nem fizeti ki a bejelentkezettek utáni teljes összeget. Itt éppenséggel lenne dolga az államnak, de nem segít. Egyébként leginkább az önkormányzatok ismerik a helyi viszonyokat, és nem rossz gazdái a háziorvosi szolgálatoknak.

Miután tavaly augusztusban a praxisok tizede hiányzott, jelenleg pedig már a 14 százaléka, nem vitatható, hogy át kell alakítani a rendszert. Az viszont balszerencse, hogy egy olyan pillanatban, amikor ehhez nem áll többletforrás rendelkezésre. A kormány nemcsak készül rá, de határozott lépéseket is tesz annak érdekében, hogy 2028-ig elvegye az önkormányzatoktól a be nem töltött praxisok után járó keretet, és az üres körzetekre jutó összeget maga osztja szét a feladatot átvállaló szomszéd „várak” között.

(...)

A tervek illeszkednek a centralizálódó magyar egészségügyi rendszerbe, a reformot annak ellenére folytatják, hogy az átalakításnak kevés sikeres eleme volt eddig.

A siker pedig főként azon múlik, hogy hány orvost riaszt el az átszervezés. Sokan ugyanis életkoruk, egészségük vagy családi élethelyzetük miatt vállaltak kis körzetet. Nem segít, hogy a kormány erőből viszi át a döntéseit, most sem lehet hallani, milyen ösztönzőkkel szeretné a tervei mellé állítani a háziorvosokat. A közel két éve ismert módosításoknak egyelőre nem a hozadéka, hanem a hordaléka látszik: soha ilyen tempóban nem üresedtek meg háziorvosi praxisok, mint a nagy reformterv bejelentése után.

A teljes elemzést a Válasz Online közli.