A Magyar Nemzeti Bank 330 pontja az egészségügyről
Megvilágosult az MNB, s írt egy olyan egészségügyi programot, amelyet 2010-ben kellett volna asztalra tennie az épp győztes pártkoalíciónak.
A Magyar Nemzeti Bank Versenyképességi Tanulmánya azokat a javaslatokat veszi hosszú tanulmányában sorra, amelyeket elhivatott egészségügyi szakemberek, s a döntéshozókhoz egyre ritkábban közel engedett szakújságírók hosszú évek óta mondanak, s írnak. Az is kiderül belőle, hogy miközben miniszteriális emberek, állami hivatalnokok, s országgyűlési képviselők szerint a jó világok legjobbikában élünk – már ami az egészségügyet illeti –, valójában pontosan tisztában vannak az egészen más képet mutató valósággal, mint ahogy képesek számba venni a tennivalók sorát is. Hogy ez utóbbiak megvalósítására hány évet – évtizedet? – kell várni, arról nem szól az MNB több száz oldalas, 330 pontot tartalmazó kötete.
Állapotakták
Talán nem véletlen, hogy épp azzal a témával kezdődik a tanulmány, amely az egyetlen, nemzetközi szinten is jelentős eredményként tartható számon, a népegészségügyi termékadóval. Az MNB tovább bővítené a NETA alá tartozó termékek körét, sávosítanák például a cukrozott előrecsomagolt készítmények adóját (10, 25 és 50 grammos sávhatárokkal), s a pálmaolajat is megadóztatnák. Megfontolandónak tartják továbbá a magas zsírtartalmú feldolgozott húskészítmények (virsli, bacon), s a helyben készített magas cukor- vagy sótartalmú termékek – cukrászsütemények, hamburger – megadóztatását is, míg a röviditalok esetében a jövedéki adót emelnék.
Ami az egyre drámaibb helyzetű alapellátást illeti, bár azt elismerik – igaz, egy meglehetősen általános megfogalmazásban –, hogy az egészségügyi ellátáshoz nem jutók aránya kétszerese az uniós átlagnak, az átalakítás mikéntjét illetően csak a több éve, mantraként ismételgetett reformkoncepcióig jutnak. Megteremtenék – ismétlik e korábbi ötletet – annak lehetőségét, hogy évente egy, nemének, korcsoportjának és kockázati tényezőinek megfelelő szűrővizsgálaton, illetve két évente átfogó állapotfelmérésen vegyen részt mindenki. Az így begyűjtött adatokat pedig egy Nemzeti Egészségügyi Adatbázisba gyűjtenék össze, amely akár kockázatelemzéseken alapuló célzott szűrőbehívási rendszer kialakítását is lehetővé tenné, miközben az adatbázis egységes platformot biztosíthatna a betegség-specifikus regiszterek számára. A szűrőprogramok végrehajtásában állami és magánközpontok is részt vennének, a kötelező szűrővizsgálatok körét pedig például a fogászattal, s a gyermekvállalással kapcsolatos, célzott – meddőségi – vizsgálattal bővítenék. Mindehhez extra szabadnap, úgynevezett Egészségnap járna.
Riasztó rákadatok
„Hazánkban a rosszindulatú daganatok standardizált halálozási aránya a legmagasabb az unióban, mind a 65 évnél fiatalabbak, mind a teljes lakosság körében. Ebben az is szerepet játszik, hogy a rákbetegségek 5 éves túlélési aránya átlagosan 61 százalék, ami bizonyos daganatok – gyomor-, hörgő és tüdő-, végbéldaganat – esetében az 50 százalékot sem éri el. Az egyik leggyakoribb haláloknak számító iszkémiás stroke esetében a 30 napos halálozási arány 12 százalékos, de egy évvel a stroke bekövetkezte után a betegek több, mint 25 százaléka már nincs életben” – ismerik el a negatív tendenciákat.
Nem sokkal jobb a hosszú távú ápolási helyzet sem, hiszen állami forrásból erre 2016-ban mindössze a GDP 0,3 százalékát fordítottuk, miközben Ausztriában 1,6 százalék volt ez az arány. Megoldásként a szerzők a jelenleg még aktív ellátást nyújtó fekvőbeteg intézmények szakmai portfoliójának felülvizsgálatát javasolják, azzal, hogy a gazdaságtalanul működtethető valamint az ellátásszervezés szempontjából nem megfelelő helyen lévő egységeket hosszú távú ápolási osztályokká alakítsák át. Annál is inkább, mivel az OECD 2019-es országtanulmánya szerint a társadalom elöregedése 2040-re a GDP 0,7 százalékpontjával növeli az egészségügyi, s a hosszú távú ápolási kiadásokat.
Kórház vagy vállalat?
“Az egészségügyi rendszer állami finanszírozása jelenleg nem az ellátások valós költségein alapul, ami hozzájárul az intézmények folyamatos eladósodásához.” – ismerik el. Az sem véletlen, hogy kevesen ismerik az egyes ellátások tényleges költségeit, azt hogy valójában mennyibe kerül egy beteg konkrét kezelése. Problémát okoz továbbá, hogy nincs definiálva az ellátási csomag.Ez az utóbbi igen kényes témája a politikai döntéshozóknak, nem véletlen, hogy a szerzők is igen óvatosan, csúsztatva nyúlnak e témához. A “definiálatlan csomag” alatt ugyanis arról írnak első megközelítésben, hogy az ország különböző pontjain ugyanazt a betegséget másként kezelik, miközben voltaképpen arról van szó – jutnak el az igazsághoz később –, hogy az állami ellátórendszer betegeknek nyújtandó szolgáltatásainak pontos számbavételének hiánya akadályozza a kiegészítő egészségbiztosítások elterjedését.
Az intézmények nemcsak azzal vannak bajban, hogy pontosan mi, mennyibe kerül, sokszor az sem tudják, hogy vajon az általuk végzett kezelés a várt eredményt hozta-e. Ezen az eredményességhoz kötött finanszírozási technika változtathatna, miközben a korábbi cél változatlan: a beteg a lehető legalacsonyabb ráfordítással gyógyuljon. Ezt egy olyan rendszerrel képzelik megvalósíthatónak, amelynek sorána beteg kezeléséhez járna egy átlagos finanszírozási összeg, amelyből mindazok – háziorvos, járóbeteg szakorvos és kórház – részesülnének, akik részt vesznek a gyógyításban. Ám a teljes finanszírozási összeget csak akkor kapnák meg, ha a beteg végigment a számára kijelölt kezelési úton, elégedett a szolgáltatással, s meghatározott időn belül nem fordul újból orvoshoz – ugyan azzal az egészségügyi problémával.
A teljesítményvolumen-korlátot a szerzők valahogy úgy kezelik, mint a velünk élő történelmet, felülvizsgálatát legfeljebb hosszú távon tartják elképzelhetőenk. Nem így egyébként a szakmai szinten meghatározott TVK-k bevezetését, mondván, ezzel megakadályozható lenne a kevésbé kifizetődő szakmák intézményi partvonalra szorítása. Szó esik természetesen a finanszírozási kódokról, amelyeket újakra cserélnének, s ezek kialakításakor figyelembe vennék a szakemberek pontos időbeli ráfordítását, az adott szakterületen dolgozó orvosok és ápolók átlagos képzettségét és fizetését, az amortizációt, s olyan „luxus” költségeket is mint például – horribile dictu – a légkondicionálók működtetése. A kódok és súlyszámok forintértékének folyamatos felülvizsgálata mellett (!) elengedhetetlennek tartják az egészségügyi intézmények professzionális, vállalati jellegű működését.
Van az a pénz...
Bár az elmúlt években a kormány politikusai úgy kerülték a magánegészségügyi témát, mint ördög a tömjénfüstöt, most mégis szólásra érdemesnek találják a témát. Magyarország a GDP arányában 7,4 százalékot fordít egészségügyi kiadásokra, amelyből 4,9 százalék állami forrásból, 0,3 százalék non-profit szervezetektől, magán egészségbiztosításokon és egészségpénztárakon keresztül érkezik, 2,2 százalék pedig a magánemberek pénztárcájából. Vagyis az összes egészségügyi kiadás egyharmadát magánforrásból finanszírozzuk, s ez már az az összeg, amely mellett az állam sem megy el szótlanul.
Az MNB bővebben kifejtve korábbi elképzelését, alanyi jogú egészségpénztári tagsággal számol, amelynek egyéni számláiról három helyről érkezhet befizetés: a munkavállalótól, a munkáltatótól, illetve normativ alapon az államtól. Ugyancsak három szereplős lenne a társadalombiztosításra épülő kiegészítő magánegészségbiztosítási rendszer: magánszolgáltatók-egészségpénztárak-üzleti biztosítók. Az egészségpénztárak prezentálnák a tagságot, s végeznék a szolgáltatásszervezést, hátuk mögött kockázatviselőként a biztosítókkal, az elektronikus pénztárgépekkel ellátandó szolgáltatók pedig nyújtanák a szolgáltatásokat.
Állami orvoslátogatók
Ami a gyógyszerpiacot illeti, a szerzők megfontolandónak tartják az alacsony terápiás költségű gyógyszerek állami támogatásának csökkentését, s bár az orvoslátogatók munkájának átláthatóvá tételéről írnak, a tanulmány egy merőben más tartalmú passzusánál e szakemberek állami alkalmazásáról tesznek említést. A recept nélkül megvásárolható készítmények forgalmának visszaszorítását reklámadó bevezetésével gondolják elérhetőnek, a gyógyszernagykereskedelmet pedig stratégiai iparággá nyilvánítanák.
