Velkey: A gyermekellátást is a szakma és a betegek szeretete tartja össze

– Nem tart tőle, hogy megróják, ha nyilatkozik a sajtónak?

– Intézményvezetőként nekem is be kell tartanom a kommunikációs szabályzatunkat, de a Református Egyház és a Bethesda Gyermekkórház között bizalomra épül a kapcsolat és a szabályozás; rám ez vonatkozik. Reális elvárás, hogy élesen kritikus hang ne fogalmazódjon meg a fenntartóval szemben, de erre nincs is semmi okom; minden kórháznak ilyen alapos, támogató, igazi tulajdonosi szemléletű fenntartót kívánok. Ugyanakkor fontos az is, hogy a belső kommunikációs szabályozásnak ne essen áldozatul a gyors reagáló képesség. A határvonal több módon meghúzható, de el tudok képzelni annál rugalmasabb előírásokat is, mint amelyek jelenleg az állami kórházakban érvényesek. Fontos hogy a sajtó és a társadalom tisztában legyen mindazzal, ami az ágazatban történik.

– Az MKSZ alelnöke, dr. Ficzere Andrea, lapunknak adott interjúja miatt írásos megrovásban részesült, majd jött a szigorú tiltás: az intézményvezetők kizárólag engedéllyel nyilatkozhatnak a sajtónak, a cikkeket megjelenés előtt jóváhagyásra be kell mutatniuk a fenntartónak. A kórházszövetségnek van erről hivatalos álláspontja?

– Erős diskurzus folyt erről az MKSZ elnökségében, de végül úgy döntöttünk, hogy az adott szituációban nem áll módunkban nyilatkozni a történtekkel kapcsolatban. Ugyanakkor az MKSZ elnökségi tagjai ilyen minőségükben a szakmai kérdésekre továbbra is válaszolnak.

– Egy éve áll az MGYT élén. Mit sikerült megvalósítani abból, amit a kinevezésekor tervezett?

– A társszakmákkal közösen kidolgoztunk és megfogalmaztunk olyan témákat, amelyekről úgy éreztük, kiemelkedően fontos, hogy eljuttassuk a társadalomhoz. Ebben az évben kiemeltük a szoptatást, ami sokkal fontosabb, mint gondolják az emberek, élethossziglan pozitív hatású. Előreléptünk a gyermekorvosi karon belüli kommunikáció és a határon túli magyar kollégáinkkal való párbeszéd terén is.

– Sikerült jobb pozícióba hozni a gyermekorvoslást?

– A mi szakmánk korábban minduntalan alulmaradt a lobbiharcokban. A gyermekgyógyászati HBCs-k az elmúlt másfél évtizedben ismételten leértékelődtek, mivel az ide sorolt betegségeket a felnőtteknél „vatta HBCs-nek” minősítették, és ezért általánosan vesztettek az értékükből.  Az idén augusztusban bevezetett változtatásokkal sem sikerült kiegyensúlyozni ezeket a szakmák közötti különbségeket. Most reális esély van arra, hogy a 14 év alatti gyermekek ellátása a jövő évben magasabb finanszírozást kapjon, így a hátrányok a közeljövőben mérséklődhetnek. Ez nagyon pozitív fejlemény.

A fajsúlyos gyermekellátó intézmények most veszteségesek. Tehertételt jelent, hogy a gyerekellátásban nagyobb számú személyzetre van szükség, mint más területeken. A szülő jelenléte támogatja a gyermek gyógyulását, de a vele való törődés és kommunikáció külön feladatot jelent az orvos  és szakápoló számára. A gyerekgyógyászat specializált ágai is több szakembert kívánnak.  Az egyéb finanszírozások, gondolok itt a paraszolvenciára, itt minimálisak, és sokan nem is fogadják el. Az így is hiányzó pénzt nem lehet kompenzálni a klinikai vizsgálatokkal sem, mert azok a gyermekgyógyászatban ritkák. A felsoroltak miatt a gyermekorvoslás emberi erőforrás tekintetében is hátrányba került, így megszakadt az a remek hagyomány, hogy a gyerekeket 14, de ha lehet, 18 éves korukig gyermekorvosok lássák el. A házi gyermekorvosi rendszer – különösen távol a nagy városoktól – halódik. Főleg ott nagy a hiány, ahol nagyon sok gyermek él hátrányos helyzetben. Hiába vitézkednek derekasan a vegyes praxisú háziorvosok, az ő gyermekorvosi képzésük mindössze néhány hét, szemben szakorvosaink ötéves rezidensi időszakával, így nyilvánvaló az ez irányú esélyegyenlőtlenség.

– Nem indokolt az a kincstári optimizmus, hogy a szeptemberben indult béremelés mérsékli ezeket a problémákat? Jövőre több pénzt kap az egészségügy.

– Ezt trendfordítónak tekintem nagy örömmel, de ezzel a pluszforrással együtt is tekintélyes a lemaradásunk a versenytársakkal szemben. Üdvözlöm a megalapozott és nagymértékű béremelést, de nagy hiba volt, hogy a 2012-13-ban, a gazdasági krízis ellenére elindított ágazati bérfejlesztés a következő két évben nem folytatódott; ez sokakat elbizonytalanított. Márpedig ahhoz, hogy a dolgozók és a betegek élhetőnek érezzék az egészségügyet, hosszú távú bizalom szükséges, most ezt kell visszaszereznünk.

– A szakpolitika szerint az ágazat sok problémájára megoldást jelentett volna a kancelláriarendszer bevezetése. Az MKSZ sikerként éli meg, hogy a 2018-as választásokig biztosan nem lesznek kancelláriák?

– Nem győzni akartunk, sose ez a célunk, hanem működőképes, jó rendszert szeretnénk, ezért ezt a döntést egy nehéz tárgyalássorozat legjobb eredményeként fogjuk fel. Nagyra értékeljük, hogy a szakmai párbeszédnek köszönhetően végül így döntött az államtitkár és a politika. Az MKSZ-nek a sokéves szakmai tapasztalata alapján – a sokat emlegetett önérdektől mentesen is – egyhangú álláspontja volt, hogy a kancelláriarendszer bevezetése sem a betegeknek, sem az ágazatban dolgozóknak nem lett volna jó. Az összevont gazdasági centrumok túlzottan eltávolították volna a döntéshozatalt a napi működéstől, ami rugalmatlanságot, kommunikációs zavarokat, időveszteséget okozott volna. Abban egyetértek Ónodi-Szűcs Zoltán megfontolásával, hogy a rendelkezésre álló kevés pénzt puritán módon, ellenőrzötten kell felhasználni, ezért valóban szükséges, hogy kontrollálják a menedzsmenteket, és a rendszer hatékonyságát módszeresen javítsák. Ugyanakkor az állami fenntartónak erre a jelenlegi jogi helyzetben és struktúrában is megvan a lehetősége és eszköztára.

– Az államtitkárság szerint a kancelláriarendszer amellett, hogy növelte volna az ellátás hatékonyságát, hosszabb távon megtakarításokat hozhatott volna.

– A rendelkezésre álló pénzzel a lehető legésszerűbben kell bánni, de a megtakarításoknak nem szabad a betegellátás rovására menni, és a kórházainkban maradt munkatársak is érzékeny bánásmódot igényelnek. Megkérdőjelezhetetlen alaptétel, hogy az egészségügyünkbe több pénz kell. Az OECD, a WHO, EUROSTAT és KSH adataiból is megállapítható, hogy a magyar társadalom az egyik legbetegebb Európában, és mégis azok közé az országok közé tartozunk, amelyek a legkevesebbet költik az egészségügyre; ezért mondhatjuk, hogy az elmúlt év bővülő forrásai és az ígéretes jövő évi költségvetési tervek ellenére is még mindig lényegesen kevesebb, mint ami a szükséglet.

– Azt mondta, az egészségügyben a bizalom a legfontosabb. Van bizalom a politika, az államtitkárság, és a kórházigazgatók között?

– Kétségtelen, hogy mostanában voltak köztünk vitás kérdések, de a bizalom javítható párbeszéddel és empátiával. A bizalom építése jobb út ebben a világban, mint a centralizált, merev döntéshozói mechanizmus.

– Ónodi-Szűcs Zoltán, ahogy tavaly, most év végén is azt mondta, hogy a kórházak tetemes készpénzállományt halmoztak fel, amelyből nem fizették ki a számlatartozásaikat, abban reménykedve, hogy így magasabb konszolidációhoz jutnak. Rejtegetik a pénzt?

– Sok olyan kommunikációs elemmel találkozunk, amelyet nehezen élünk meg, de azután legtöbbször tisztázni tudjuk egymás között a „félreértéseket”. A kórházigazgatók – betartva a kommunikációs szabályokat – ezekről a beszélgetésekről kevésbé tudnak beszámolni. A tárgyalóasztalok mellett szót értünk az egészségpolitikusokkal, hiszen egykori kollégaként régről ismerjük az államtitkárságon dolgozó orvosokat, közgazdászokat. Ugyanakkor a társadalom előtti kommunikációban időnként túl élesek a megszólalások. A kórházaknál lévő készpénznek lekötött helye van, valamilyen beruházásra, projektre, vagy céladományként kapta az intézmény, amellyel el kell számolnia. Az összeg hónapról hónapra nagyjából ugyanannyi, nincs kiugró hullámzás, ezt Ónodi-Szűcs Zoltán maga is elismerte a legutóbbi, december 14-ei vezetői értekezleten. Elképzelhető, hogy van olyan kórház – és nem helyes, ha van ilyen – amelyik nyújtja a kifizetéseket a konszolidáció reményében, azonban a folyamatokat a számlán lévő készpénzállomány érdemben nem befolyásolja.

– Úgy tűnik, Lázár János, Miniszterelnökséget vezető miniszter nem üt meg békülékenyebb hangnemet. Azzal vádolta a menedzsmenteket, hogy miattuk adósodik el a rendszer, ezért kiemelten ellenőrzik majd az intézményi gazdálkodást. Tartanak ettől?

– Egy bizonyos optikával nézve valóban azokat díjazza a konszolidáción alapuló rendszer, akik eladósodnak, azonban sok kórház a legjobb gazdálkodás mellett is könnyen kifuthat a keretekből az infrastruktúrától, a profilszerkezettől, a humánpolitikai helyzettől, az ellátandó betegkörtől függően. Ezeknek a folyamatoknak a valós volta kontrollálható, ellenőrizhető. Az eddig bevezetett a változtatások alig célozták meg azt, hogy ezeket a külső és belső körülményeik következtében súlyos helyzetben levő, de fontos ellátást végző kórházakat célzottan jobb helyzetbe hozzák.

– Az év végi konszolidáció részeként hatékonyságnövelő pályázaton indulhattak a kórházak, ami az államtitkárság szerint sikeres volt. Önök szerint?

– Összességében helyes irány, hogy extra pénzből olyan előremutató, hatékonyságnövelő beruházásokat lehet végezni, amelyek kevesebb költéshez vezetnek. Az időfaktor miatt volt nehezített a pálya, mert egyik napról a másikra kellett elkészíteni a pályázatokat, de a beadott anyagok nagy száma arra utal, hogy a kórházak tudták kezelni a helyzetet, tehát a menedzsmentek most (is) hatékonyan működtek.

– Az egészségpolitikai prioritások mentén eddig is voltak elkülönített keretek a várólisták csökkentésére, vagy az egynapos ellátások esetszámának növelésére. Hasznos lenne, ha a jövőben is lennének hasonló pályázatok?

– Nagyon fontos eredmény, amit a várólistákkal el tudtunk érni a megelőző években, és az egynapos ellátások aránya is nő. A pénzfelhasználás amúgy előremutató módszerével a sikeres időszak után érdemes lenne túllépni a várólista-csökkentés és az egynapos sebészeti ellátás körén, és más irányokra, például a térségen belüli betegút-menedzsmentre koncentrálni. Gyermek intenzív orvosként példaként fel tudom hozni, hogy van mit tenni, hogy kialakuljon és méltóan fel legyen szerelve néhány nagy országos centrum, és egyértelmű felhatalmazással ellátott térségi központok. Ezeket támogassák azok az osztályok, amelyek tehermentesítik a kevésbé súlyos betegektől a nagyobb ellátókat; mindez legyen országosan egyenszilárdságú, és szakmailag következetes. Ahhoz, hogy ez minden szakmában megvalósuljon, rengeteg konzultációra, beavatkozásra lenne szükség az egészségpolitika, az egészségügyi menedzserek és a gyógyító szakma vezetői között. Ez a részletekbe menő párbeszéd most nagyon hiányzik, pedig adott a kollégium, mint a szakmát, és a kórházszövetség, mint a menedzsereket összefogó szervezet. Az ágazatnak a párbeszédektől kellene hangosnak lennie, reméljük, most ez következik.

– Ehhez képest a kórházigazgatókra szájkosarat húztak, a szakmai kollégium pedig nem működik, mert a tanácsok kinevezését még mindig nem hagyta jóvá a minisztérium.

– Lehet, hogy a sok tennivaló miatt ez a kérdés pillanatnyilag nem került a szakpolitika frontvonalába. Ugyanakkor a kollégium a magyar egészségügy legfontosabb szervezete, amely felépítésének köszönhetően összekapcsolhatná a szakmát a döntéshozatallal.

– Sarkosan fogalmazva, a szakpolitika nem kíváncsi se a menedzser-, sem az orvosszakma véleményére?

– Ilyen következtetéseket én nem szeretnék levonni, szerintem az egészségpolitika túlterhelt, és jelenleg nem tud erre megfelelő hangsúlyt helyezni.

– Felemlegethetnénk két évtized reformkísérleteit is, de ha csak az elmúlt két év terveit nézzük, felmerült, hogy megyei alapú legyen az ellátás a Semmelweis Tervben meghatározott térségi helyett, aztán jött a kancelláriarendszer ötlete. Bármit túlél az egészségügy?

– Nemrégen pedig súlyponti kórházakról vagy privatizációs modellről is szó volt… A rendszernek megvan a maga jó értelemben vett tehetetlensége, ellenálló képessége a túl gyors és radikális változásokkal szemben, és ez így helyes. Működik, mert – a modern emberi gondolkodás számára irracionális módon – naponta bemennek a kórházakba a nővérek, és kemény fizikai és lelki terheket vállalva ledolgozzák a 8-12 órájukat. Bemennek a rezidensek, a szakorvosok és főorvosok is, és egymással kooperálva, tisztességesen ellátják a betegeket. Évente 2,5 millió fekvő, és több tízmillió járóbeteg esetet kezelnek, és ehhez jön még a jóval nagyobb számot jelentő alapellátás. Ahhoz képest, hogy ez micsoda volumen, nagyon kevés a panasz, és a rendszer eredményes. Valós változásokat viszont csak bizalomra épülő, humán és anyagi erőforrásokkal ellátott átalakítás mellett, konszenzuson alapuló, egy irányba mutató beavatkozásokkal lehet elérni.