Van ágy és beteg, mégsem rehabilitálják a rászorulókat
Miközben 30 százalékkal csökkent az aktív kórházi ágyak száma, az intézmények 70 százalékos kihasználtsággal működnek, vagyis további közel 10 ezer aktív férőhely felszámolható, hangzott el az IME szokásos évi egészséggazdasági konferenciáján.
Mit értünk el a hatékonyság javításában, s milyen további tartalékaink vannak e téren? - tette fel a kérdést a Miskolci Egyetem tanára, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár egykori főigazgató-helyettese. Míg Európa számos országában – emlékeztetett Dózsa Csaba egy fontos összehasonlító adatra – a várható élettartam növekedése mögött mindenhol a GDP egészségügyre fordított részarányának növekedése áll, Magyarországon – bár ami a várható élettartamot illeti hasonló trendről számolhatunk be – nehéz üstökön ragadni a jelenség okát. Nálunk ugyanis hol elvonnak az ágazattól, hol picit visszaosztanak, majd újból elvonnak. Vagyis: bár a kutya ugat, azért a karaván halad. Túl nagy bizakodásra azonban nincs okunk, hiszen mindeközben a várható élettartamot illetően folyamatosan nő a relatív lemaradásunk a kontinens fejlett országaitól. Ráadásul Magyarországon egyre többen halnak meg 65 év koruk előtt, vagyis viszonylag fiatalon.
Visszatérve a hatékonyság kérdésére, a tvk miatt a legtöbb kórház nyomott kapacitáskihasználtsággal működik, ráadásul igen rossz méretgazdaságossági szinten, ami – a közgazdász szerint – csak akkor javítható, ha sikerül kórházakat bezárni, s a maradék kapacitásokat átsorolni olyan intézetekbe, ahol csökkenthetők az átlagköltségek. Ez lényegében a méretgazdaságossági tartalék kihasználását jelenti, amit a tvk újraosztása is támogat.
Felmutathatók azonban eredmények is, hiszen folyamatosan csökken az átlagos ápolási idő – ez szintén igazodik az európai trendhez -, s 30 százalékkal csökkent az aktív kórházi kapacitás is. Ezzel együtt azonban a kihasználtság is csökkent, ami azt jelzi, hogy további kapacitástartalékok vannak. Mindezt a számok nyelvére lefordítva: a 70 százalékos kihasználtság mögött 10-12 ezer kórházi ágy nap mint nap üresen áll.
Ugyancsak illeszkedik az európai trendhez – ráadásul a hazai szakmai ajánlásokhoz – a neurológiai, onkológiai, belgyógyászati és hematológiai kúraszerű ellátások növekedése 2003-2013 között. Egy évtized alatt az ily módon ellátott esetek aránya 35-ről 91 százalékra, az ellátott betegek száma pedig 43-ról 73 ezerre nőtt. A fenti szakmákban a betegek mintegy felét tehát ily módon látják el. Sajnálatos azonban, hogy a fenti, Dózsa szerint valóban óriási változás mellett nemcsak stagnált, de kimondottan csökkent a hagyományos fekvőbeteg ellátásnál jóval olcsóbban kivitelezhető nappali kórházi esetek aránya.
Első hallásra némi megütközést keltett annak az adatnak a kommentálása miszerint nőtt a kórházban elhunytak aránya, holott ez a magyar jelenség szintén belesimul a kontinentális trendbe. Nem biztos, hogy abszolút negatív jelenségről van szó, hangsúlyozta a közgazdász. Jelentheti ugyanis az aktív ellátás „besürüsödését”, vagyis azt, hogy a kórházakba immár a valóban súlyos esetek kerülnek. Egyes vizsgálatok ráadásul Európa-szerte azt mutatják, hogy mintha megszűnőben lenne a haldokló családon belüli ellátásának, az út végéig kísérésének kultúrája, s e felettébb kényes feladatot egyre inkább igyekeznek az egészségügyi intézményekre tolni. Más kérdés persze, figyelmeztetett Dózsa Csaba, ha minőségromlás áll a háttérben. Épp ezért a fenti jelenség további vizsgálatra szorul.
Ami a hatékonyságjavulás technikai és terápiás területeit illeti nem állunk túl jól. Jól példázza ezt – s az egészségpolitikai döntések hektikusságát – az egynapos sebészet ügye. Ezt néha „felfedezik” a döntéshozók – például 2004-ben, 2007-ben vagy 2010-ben -, amikor különféle ösztönzőkkel igyekeztek felfuttatni e területet, ám abban a pillanatban, hogy ezek kikerülnek a rendszerből, megtorpan e beavatkozások számának emelkedése. Ennek tudható be, hogy miközben az elméleti határ 400 ezer egy napos sebészeti beavatkozás lenne, ehelyett mindössze 200 ezer történik. Másként kifejezve: bár a műtétek 40 százaléka elvégezhető lenne ily módon, csupán 20 százalékig mennek el az intézmények.
Hasonló jelenség figyelhető meg a minimál invazív beavatkozásoknál is, ahol még nagyobb a lemaradás. Évente mindössze 1500 laporoszkópos colorectalis műtétet végeznek, miközben némi kiegészítő hbcs-vel 3000-3500-ra lehetne felfuttatni számukat. Az otthoni szakápolásban is hatalmas hatékonysági tartalékok rejlenek, egyelőre azonban az egészségügyi szektor teljes kiadásának 1,7 százaléka fordítódik e területre, s ebbe már benne foglaltatik az otthoni hospice ellátás is.
Megnézték azokat a legsúlyosabb kórházi akut eseteket, amelyek után – a szakmai szabályok értelmében – három hónapon belül egy programozott rehabilitáción kell részt vennie a betegnek. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatbázisa szerint az elmúlt egy évben a fenti kategóriába tartozó 120 ezer esetnek mindössze 16 százaléka részesült a rehabilitációs utókezelésben, miközben a rendszerben több ezer rehabilitációs és krónikus ágyat finanszíroznak! Dózsa szerint ez az adat annyira rémisztő, hogy szükségessé vált újbóli ellenőrzése.
