Tífuszos Mary, a szuperspreader

Hallottak már az infektométerről? Sebaj, még mi sem. Pedig kaliforniai kutatók szerint (meg szerintünk is, persze) jó volna tudni, kik azok a környezetünkben, akik rövid idő alatt az átlagosnál jóval több embertársukra képesek ráragasztani valamely fertőző kórságot.

A szupermenek és a szuperhősök után szabadon, bemutatjuk a szuperspreadereket. Ők azok, akik istenadta képességüknél fogva emberek sokaságának életét keserítik meg egy-egy tüsszentésükkel vagy egyéb váladékaikkal, ahogy a címszereplő. Élt ugyanis a huszadik század elején egy Mary Mallon nevű ír asszony – foglalkozására nézve szakácsnő –, aki New York városát tisztelte meg azzal, hogy letelepedését követően emberek tucatjainak adta át betegségét. Tífusz Maryt, aki a hatóságok felszólítása ellenére sem volt hajlandó felhagyni hivatásával, hamarosan a szuperspreaderek védőszentjévé avatták. A jelenség 2003-ban, a SARS-járvány kitörése idején került ismét az érdeklődés homlokterébe. Egy hongkongi kórház betege addig tüsszögött, míg végül kilencvennél is több embert sikerült közvetlenül megfertőznie a SARS kórokozójával.
A szakértők korábban főként a nemi úton terjedő betegségekkel és a férgek által terjesztett megbetegedésekkel kapcsolatban használták a „superspreading” fogalmát, amelynek lényege az általános 20/80-as szabály. Eszerint a fertőzöttek 20 százaléka tehető felelőssé a betegség továbbadott eseteinek 80 százalékáért. A University of California kutatói nyolc különböző fertőző betegség terjedési módját megfigyelve annak jártak utána, mennyire állja meg a helyét a fenti szabály a valóságban. A Nature hasábjain novemberben közzétett beszámoló szerint (2005;438:355–359) a SARS, a himlő, a tüdőpestis, az ebola és a többi vizsgált fertőző betegség epidemiológiai jellemzői nagyjából megfelelnek a fentieknek, vagyis a szuperspreaderek számos megbetegedés tekintetében jelentenek veszélyt környezetük számára.