Találó(s) kérdés: mi lesz a gondozóintézetekkel?
A tervek szerint január elsejétől három hónapos próbavizsgálat keretében tesztelnék a gondozóintézetek átalakított finanszírozási rendszerét. A jelenlegi fix díj helyébe lépő új elszámolási mód egyben arra is szolgál, hogy felmérjék: mekkora a tényleges betegforgalmuk ezeknek az intézményeknek, s kisegítve őket jelenlegi „szerepzavarukból” hozzájáruljanak feladataik újrafogalmazásához.
A szakemberek már attól a kérdéstől is zavarba jönnek, vajon mennyi gondozóintézet működik jelenleg az országban. Mint a bizonytalan kalkulációkból kiderül, közel 600. A zavar nem véletlen, a néhány évtizede még pontosan körülírt és fontos népegészségügyi feladatokat ellátó szervezetek többsége ugyanis évek óta a helyét keresi a megváltozott körülmények között. Bár azzal a gondolattal, hogy a gondozói hálózat finanszírozását és feladatait is „gondozni” kellene, már évekkel korábban eljátszott az egészségpolitika, de csupán addig jutottak, hogy a munkaórák fix díjú – lényegében bázis jellegű – finanszírozására szánt összeget csökkentették, s a mérséklés pótlására egyfajta teljesítménydíjazást vezettek be. Ami a fix díjat illeti, maradt a fél pénz, az átgondolatlan teljesítményelszámolás azonban lényegében működésképtelen volt, mivel nem határozták meg speciális elszámolási kódokba foglalva pontosan a feladatokat. Ezt a hiányt pótolták most a klasszikus gondozói hálózatot fenntartó szakmák – pszichiátria, addiktológia, tüdőgyógyászat, bőrgyógyászat, onkológia – a szaktárca vezetésével, s dolgoztak ki hozzá – az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) részvételével – a járóbeteg-szakellátás elszámolására hajazó – de azzal nem mindenben egyező! – teljesítményarányos finanszírozási rendszert. A most kidolgozott komplex kódokkal már lefedhetők a speciális feladatok, amelyeket négy elemre bontottak: szűrés, gondozásba vétel, gondozásban tartás, gondozásból elbocsátás.
Addigtológia és pszichiátria
A változást jól érzékelteti az egykori ideggondozók helyzete, amelyekben ma már az egyre változatosabb pszichiátriai kórképekben szenvedő betegek hosszabb távú kezelése – gondozása – zajlik, merőben másféle filozófiával és módszerekkel, mint évtizedekkel korábban, és emellett megjelent, s egyre nagyobb teret követel magának az addiktológia. Ugyan ki hallott drogbetegségről, internetfüggőségről és játékszenvedélyről akár húsz évvel ezelőtt is? Az addiktológiai gondozás helyzete azért is izgalmas, mert miközben ezer szállal kötődik a pszichiátriához, egyre inkább önállósodik, bár ennek a folyamatnak – legalábbis, ami a gondozói intézményrendszert illeti – még meglehetősen az elején tart.
Kisebb települések gondozóiban gyakorlatilag elválaszthatatlan a két tevékenység, bár a pszichiátria – ami az óraszámot illeti – nyolcszoros túlsúlyban van a szenvedélybetegek kezelésére szánt időhöz képest. Középes méretű városokban már követelmény az önálló addiktológus alkalmazása, míg közel egy tucat TÁMASZ „ponton” már kizárólag szenvedélybetegeket fogadnak. A feladat fontosságáról a számok beszélnek. Magyarországon 950-960 ezerre tehető az alkoholbetegek, s további 2 millióra a nagyivók száma. A masszív, nap mint nap pohár után nyúló, s legalább 40 gramm alkoholt fogyasztók közel egy milliós táborából egykor 70, tavaly viszont – a szaktárcánál készült egyik jelentés szerint – alig 14 ezer rászoruló állt gondozás, illetve kezelés alatt. S ez akkor is kevés, ha a szakemberek tudják: vannak, akik magánrendelésen igyekeznek kijutni az alkohol rabságából, mások – a munkahelyi megbélyegzés elkerülése okán – társbetegségük neve alatt igyekeznek megszabadulni szenvedélyüktől.
A szintén speciális gondozói tevékenységet végző drogambulanciákból is több kellene. Miközben a szer rabságában élők – legyen az füves cigi vagy heroin – száma 300 ezerre tehető, a kezelésben lévők száma 2009-ben alig haladta meg a 13 ezret. A drogambulanciáknál speciális problémát jelent a finanszírozás, itt ugyanis a járóbeteg-szakellátásnál használt elszámolási rendszert alkalmazzák, ami alkalmatlan a függők kezelésénél, gondozásánál.
Onkológia
Sajátos helyzetben van az onkológiai gondozóhálózat, ami a betegség sokszínűségére vezethető vissza. A nehézséget itt többek között az okozza, hogy – a kór sajátosságából adódóan – az orvosi szakma teljes spektrumának részvételére lenne szükség, hiszen a rosszindulatú daganat a szervezet bármely pontján megjelenhet. Az utógondozás, a folyamatos ellenőrzés is lényegesen nagyobb hátteret igényel, hiszen a betegeknek intenzív kezelésük után – a gondozói szakban – időről-időre meghatározott vizsgálatokon kell részt venniük. Nem véletlen, hogy az érintettek rendre abba a centrumba mennek vissza, ahol annak idején kezelésük elkezdődött, a gondozás lényegében már évek óta ezekben az intézményekben zajlik. Az onkológusok tehát azt szeretnék, ha gondozóintézeteiket a centrumokhoz integrálnák, így biztosítva a megfelelő szakembergárdát, illetve a szakmai felügyeletet.
Az új finanszírozási rendszer negyedéves próbamenetétől – amelyben 22–24 gondozó venne részt – az OEP azt várja, végre megtudják, hogy hány beteg fordul meg ténylegesen az intézményekben, s mi történik velük ott. Az új finanszírozás teljes körű bevezetését 2011 júliusától tervezi a szaktárca.
