Gyógyítás
Szülésindítás és császármetszés – nem feltétlenül ok és okozat
Laikusok és szakemberek körében egyaránt általános vélemény, hogy a szülés időpontjának önkényes megválasztása, azaz a szülésindítás szükségképpen maga után vonja a császármetszések számának megszaporodását. Most azonban – legalábbis részben – megdőlni látszik e vélekedés.
A természet nélkülünk is tudja a dolgát, és ha mégis beavatkozunk a rendjébe, akkor nincs megállás – vélik sokan mind a szülészorvosok, mind a várandósok körében. A szülésindítások gyakoribbá válása és a császármetszési arány emelkedése mára szinte világjelenségnek tekinthető az iparilag fejlett országokban, és sokan az oxitocin túlságosan gyakori, felesleges és indokolatlan alkalmazását is okolják a császármetszések számának növekedéséért.
Igazuk van-e? Egy most közzétett tanulmány szerint nem – vagy legfeljebb csak részben. Amerikai kutatók az Annals of Internal Medicine című lapban arról írnak, hogy a szülészorvos vagy a várandós döntése alapján (tehát nem szigorúan orvosi javallattal) végzett szülésindítások esetében sem kell feltétlenül számolnunk a császármetszések számának emelkedésével, sőt éppen ellenkezőleg: a szülés várható időpontja után, a 41. terhességi hét betöltését követően adott oxitocin valójában alkalmas lehet arra, hogy elkerüljük a császármetszések egy részét.
Az eddigi vélekedésnek szögesen ellentmondani látszó kijelentésüket azzal magyarázzák, hogy a terhesség ilyen késői szakaszában a magzat növekedése és a méhlepény elöregedése számos szövődmény veszélyét rejti magában, a szülésindítás megfontolt alkalmazása azonban elejét veheti a magzat és az anya egészségét egyaránt veszélyeztető komplikációk kialakulásának. A számadatok arról tanúskodnak, hogy a 41. terhességi hét körül indított szülések kapcsán egészen pontosan 22 százalékkal ritkábban vált szükségessé császármetszés, mint azokban az esetekben, amikor a terhesség eme késői szakaszában is türelmesen kivárták, hogy minden menjen a maga legtermészetesebb útján. Megjegyzik azt is, hogy a várakozó szemlélettel vezetett szülések kapcsán nagyjából kétszer olyan arányban észleltek magzatszurokkal (mekóniummal) szennyezett – azaz magzati állapotromlásra utaló – magzatvizet, mint a mesterségesen indított szülések esetében.
A szülésindítás és a császármetszés között feltételezett kapcsolatot azzal magyarázzák, hogy az oxitocin csak abban az esetben alkalmas a császármetszés kivédésére, ha a szülést vezető orvos türelemmel kivárja, hogy a szer kifejtse hatását – az ehhez szükséges idő pedig előre csaknem kiszámíthatatlan, esetenként rövidebb, míg más terhesek esetében jóval hosszabb is lehet. Az Egyesült Államok kórházainak és klinikáinak szomorú valósága azonban az, hogy többnyire alig valamennyi idő telik el a szülés megindítása és a császármetszésről szóló döntés meghozatala között, ez pedig azt jelenti, hogy ilyen esetekben valójában nem az anya vagy a baba állapota a császármetszés javallata, hanem az orvos türelmetlensége vagy kapkodása.
Az eddigiekből korai lenne általános érvényű következtetést levonni, mert jelenleg szinte csak a szülés várható időpontja után indított szülésekkel kapcsolatban állnak rendelkezésre adatok, a korábbi szülésindításokra vonatkozóan ugyanakkor alig van adat. A kutatást vezető Aaron Caughey megdöbbentőnek, egyszersmind megengedhetetlennek tartja, hogy szinte semmit nem tudunk egy olyan beavatkozás hatásairól, következményeiről és tágabb összefüggéseiről, melyet a szülésorvosok nap mint nap, egyre növekvő számban végeznek szerte a világon.
Dr. Simonfalvi Ildikó
