Nincs mozgástér a struktúraátalakításra

Jövőre az idei esztendőhöz képest 179, illetve 203,8 milliárd forint közötti többlet jut az ágazatnak, attól függően, hogy az egészségügyi kiadásokhoz sorolják vagy sem a pénzbeli kiadások 24,5 milliárdos plusz összegét, sorolta a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára, mondván: a gazdaság teljesítménye határozza meg, hogy mennyi jut az egészségügyre. Mindez a Nézőpont Intézet által szervezett konferencián hangzott el, ahol a „Gyógyuló egészségügy” igazolásaként elsőként Banai Péter Benő sorolta a gazdaság kedvező adatait, s hogy ennek kapcsán mennyi többlet jut a gyógyító munkára.

A közel 200 milliárd jelentős része béremelésre fordítódik (80,6 milliárd), amely az államháztartásért felelős államtitkár szerint például azt eredményezi, hogy míg 2008-2009-ben az egészségügyi szakdolgozók bére szinte láthatatlan volt a nemzetgazdasági átlaghoz képest, a 2016-tól emelkedő bér meghaladja azt. A gazdasági szakemberek kalkulációi alapján – még mindig a fenti példánál maradva – 70 százalékos reálbér növekedés valósul meg, amelyben ráadásul az adó 1 százalékos csökkentéséből adódó, ugyancsak a dolgozók zsebében maradó többlet még nem is szerepel. A gyógyító-megelőző ellátásokra 2010-hez képest 362,9 milliárddal jutott több – bár ebbe már a béremelések is benne foglaltatnak, míg a háziorvosi kassza növekménye eddig 54,6 milliárd forint. Az egészségügy azonban nemcsak pénzkérdés, hanem – többek között – hatékonyságé is, amelynek segítségével kiküszöbölhető, hogy évről évre újratermelődjön az adósságállomány, szögezte le az államtitkár.

Hitek és tévhitek

Másféle megközelítésben látja az ágazati helyzetet a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) korábbi elnöke. Az ellátórendszerrel kapcsolatos makacs politikai tévhitek egyike – emelte ki Velkey György –, hogy a kórházi rendszer méltánytalanul túlfizetett. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben meggyengült alapellátás és járóbeteg szakellátás mellett, a fekvőbeteg intézmények osztályai, illetve a hozzájuk tartozó szakambulanciák és járóbeteg ellátó egységek adnak lehetőséget a súlyosan beteg magyar társadalom gyógyítására. A Bethesda Kórház főigazgatója cáfolta, hogy az azonos kultúrkörbe tartozó országokkal összehasonlítva, illetve a beteg magyar társadalomhoz képest sok lenne a kórházak, illetve az ott kezeltek száma. „Rendszerszinten a magyar kórházak nem hospitalizálják túl a betegeket” – jelentette ki. A fentiek magyarázzák az adósságok keletkezésének okát: ha a kórházak fele gazdaságilag tarthatatlan helyzetben van, mert éves költségvetésének több mint 10 százalékát meghaladja az adóssága, a kórházi rendszer egészének esetében pedig ez az arány 8 százalék, akkor nem egyéni, hanem rendszerhibáról kell beszélni.

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon mekkora mozgástér van a struktúra átalakításban, az egyik utolsó – 2010-2011-es – akció egy példáját említette az előadó. Ekkor úgy döntöttek, hogy csak ott működjék szülészet, ahol éves szinten legalább 1000 gyermeknek adnak életet, máshol ugyanis, tekintettel a szükséges feltételekre – neonatológus, aneszteziológus alkalmazása stb. – nem lehet valóban hatékonyan működtetni e részlegeket. Az országban 21 olyan szülészetet találtak, ahol évente 500-nél kevesebb – átlagosan tehát naponta egy – szülés történt, megszüntetni azonban csak ötöt tudtak közülük, mivel „olyan erős, elsősorban lokális politikai érdekek jelentek meg”.  Világosan fel kell tenni a kérdést Velkey György szerint, hogy van-e a gazdaságpolitika által elvárt mozgástér a struktúraátalakításban. A fenti, s számos más eset azt bizonyítja, hogy ilyen mozgástér nem létezik.

Az MKSZ volt elnöke úgy véli, szakmai alapú hatékonyságjavító, s nem demonstratív struktúraátalakításra van szükség. Ehhez azonban szerinte azt is világosan kell látni, hogy milyen egységekben érdemes gondolkodni. Magyarországon ugyanis háromféle betegút rendszer jött létre és működik. A három nagy vidéki orvosegyetem környékén egyértelműen hierarhizált, centralizált betegút-rendszer működik, a fővárosban – az országos intézetekkel és különféle szakkórházakkal egyetemben – hálózatos rendszer alakult ki, ahol  egy-egy intézmény ugyan képtelen komplett ellátás nyújtani, együttesen azonban felülmúlják a vidéki egyetem nyújtotta lehetőségeket. A harmadik rendszer pedig Nyugat-Magyarországra jellemző, ahol nincs egyetem, így párhuzamos megyei központok nyújtanak a közepesnél magasabb kompetenciájú ellátásokat. Ha ezeket egy sablonra akarjuk ráhúzni, akkor megoldhatatlan funkcionális zavarok keletkeznek, vázolta Velkey György.

Újra és újra előjön a klasszikus megyei rendszer, amely azért téves gondolat a szövetség volt elnöke szerint, mivel az egészségügyi ellátás tekintetében a megyék semmiben nem vethetők össze. Ennél nagyobb tévedésnek gondolja az 50 km-es körzetek kijelölését, mert ez azt sugallja, hogy a Sátoraljaújhelyen vagy Ózdon nyújtott szolgáltatás összevethető a debrecenivel vagy a pécsivel. Téves a közigazgatási régiókat tenni a szervezés alapjának, hiszen senki sem hajlandó Balassagyarmatról Miskolcra menni. Mindezekre figyelemmel alakították ki a térségi rendszert, amely ugyanolyan értetlenségbe ütközött, hiszen nem respektálja a szentnek tekintett megyehatárokat, a helyi hatalmi központokat.

Ami a humánerőforrás krízist illeti, Velkey György szerint a magyar államnak nagyon súlyos adósságai vannak az egészségüggyel szemben, s ebből adódik az a mérhetetlen rosszkedv, elkeseredettség és reform-fogadó képtelenség, amely rányomja az ágazatra a bélyegét.

Van, amiben a Watson jobb

A korábbi egészségügyért felelős államtitkár előadásában deklaráltan távolságot tartott a napi ágazati eseményektől, így elsősorban az egészségügy globális kihívásaira  – fertőző betegségek, krónikus nem fertőző betegségek, emberi erőforrás, egészségügyi cselekvőképesség – hívta fel vázlatszerűen a figyelmet.  A jövő másik fontos jellemzőjeként Szócska Miklós arra a hatalmas változásra hívta fel a figyelmet, amelyet az adatok és a mobiltechnológia együttesen hoz létre. Ezzel kapcsolatban szólt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár hatalmas adatállományáról, amellyel kapcsolatban – mint mondta – élénk vita zajlik arról: adatszeméttelepként vagy adatbányaként gondolkodjanak róla. Az egykori államtitkár szerint azonban a szeméttelepen is lehet ezüstkanalat találni, vagyis: statisztikai eszközökkel ezek az adatbázisok tisztíthatók, szűrhetők. Fontos kérdés többek között az is, hogy aktatáskákban hozzuk-visszük az adatkincset vagy intelligens adatrendszereket építünk, amelyek a kérdésfeltevések révén folyamatosan gazdagodnak, s standard módon képesek válaszokat adni.

Ez utóbbi témához kapcsolódott az a kerekasztal beszélgetés, amelynek során Sepp Norbert az IBM által fejlesztett, Watsonról elnevezett kognitív – mesterséges intelligencia – számítógép felhasználásáról szólt. Az onkológiai betegek esetében a rendszer és az onkoteam például együtt mérik fel, hogy az adott paciensre vonatkozó adatok, betegségleírások, rendelkezésre álló gyógykezelési lehetőségek közül melyik a legígéretesebb. Ugyanakkor számba veszi azokat a klinikai gyógyszerkísérleteket, ahová az adott beteg besorolható lenne, így segít paciens és gyógyszergyár egymásra találásában is. Mint mondta, nem csak egy általános mesterséges intelligencia feldolgozó rendszeréről van szó. Szakképzést is kapott, tehát mintha orvosegyetemre és szakorvosképzésre is járt volna, így bizonyos eseteket szakértőként képes kiértékelni. Egy kísérlet során összehasonlították a kizárólag szakemberekből álló, illetve a gép-szakemberek által alkotott csapatok eredményét. Kiderült, hogy az esetek 99 százalékában egyformán eredményes a két team, a fennmaradó 1 százalék esetében azonban a kizárólag szakemberekből álló csapat bizonyult jobbnak. Ugyanakkor a feldolgozott esetek 30 százalékában a gép olyan reveláns körülményekre is felhívta a figyelmet, amelyre az adott időintervallumon belül a szakembereknek nem volt módjuk.

Dr. Ferdinandy Péter professzor, a Semmelweis Egyetem Farmakológiai és Farmakoterápiás Intézetének igazgatója a rendelkezésre álló adatok és a gyógyszerkutatás kapcsolatáról szólva elmondta: fontos kérdés, hogy az adott gyógyszer klinikai kipróbálása során keletkező adatok közül melyeket teszi kutathatóvá a hatóság, hiszen ezek segítségével prognosztizálhatóvá válnának akár bizonyos gyógyszerek hatásossága, illetve mellékhatásai. Ennél is jelentősebb változást hozhat a piacon lévő gyógyszerek kutathatósága: amennyiben a beérkezett mellékhatás jelentések alapján ezeket össze tudnák hasonlítani bizonyos gyógyszerek fogyási adataival, akkor akár az is pontosan összevethető lenne, hogy az A vagy B vérnyomáscsökkentő közül melyik mellékhatás profilja jobb. E témához kapcsolódva fejtette ki röviden Richard Bergström, az Európai Gyógyszeripari Vállalatok és Egyesületek szövetségének főigazgatója, hogy az innováció és a technológiai robbanás hatására merre tart a gyógyszeripar.

Elöregedés és költségrobbanás

Magyarországon is nő a születéskor várható élettartam, ám a társadalom öregedése együtt jár a költségek növekedésével, érzékeltette az egészségügyért felelős államtitkár a laborkassza kiadásaival alátámasztva állítását: amennyiben idén ugyanannyi vizsgálatot végeznek, mint tavaly, az már nem elég, s ez így lesz jövőre, s azután is. A humánerőforrást illetően – legalábbis az OECD adatok alapján – Ónodi-Szűcs Zoltán ismét leszögezte, hogy az orvoslétszám „rendben van”. Komoly problémát az jelent, hogy bár Magyarországon 27 éve működik felsőfokú ápolóképzés, a végzett szakemberek mindmáig nem találják helyüket a rendszerben, miközben egyetlen kompetenciát sem sikerült átvinni hozzájuk az orvosoktól. Ugyanakkor biztató jelenségnek tartja, hogy néhány év alatt felére csökkent az első alkalommal jó hírnév igazolást kérő doktorok száma, s hogy jelentős mértékben, 1338-ra sikerült emelni a rezidens keretszámot.

Azzal kapcsolatban, hogy az ágazatnak juttatott többlet miért nem „látszik”, Ónodi-Szücs Zoltán, mint már korábban többször, ismét elmondta: a fogyasztást alapvetően az intézmények igényei befolyásolják. Ezzel kapcsolatban – nemzetközi tapasztalatokra és tanulmányokra hivatkozva – közölte: ellátásszervezést nem szabad az ellátási lánc egyetlen szereplőjéhez sem telepíteni, hiszen „mindenkinek maga felé hajlik a keze”. Ellátást szervezni nem lehet olyan pozícióból, ahol az ellátási lánc valamelyik pontjához valamilyen érdek fűződik.