Nem olyan az orvos-beteg kapcsolat, amilyennek lennie kellene

„Majdnem minden hozzánk forduló beteg vagy családtag elmondja, hogy az orvosok többnyire úgy beszélnek velük, mintha a fenekükből rántották volna elő őket. Az már csak hab a tortán, hogy sem elég információt, sem megfelelő tájékoztatást nem kapnak. Ezen nincs is mit csodálkozni: a jó orvosok zöme elment nyugatra, akik maradtak, három ember helyett dolgoznak, minden lehetséges jogszabályt megsértve. Ha összeszámolnák a különböző kórházakban, magánintézetekben és egyéb helyeken eltöltött munkaóráik számát, kiderülne, hogy fele annyit sem dolgozhatnának, de ezt senki nem számolja össze.”

Így foglalta össze a saját szakmai szűrőjén keresztül szerzett benyomásait a Qubitnek a hazai orvos-beteg kapcsolatról egy neve elhallgatását kérő egészségügyi szakjogász, akinek az ügyvédi irodája országszerte képvisel panaszos betegeket vagy azok családtagjait. Mint mondja, Magyarországon Dunát lehet rekeszteni a kártérítési perekkel, mindennek mégsincs jóformán semmilyen hatása az orvosi ellátás minőségére, pedig a jogviták állandóan visszatérő eleme az orvosok betegekkel szemben tanúsított viselkedése.

„Sokan kiabálnak a betegeikkel, előfordul, hogy minősíthetetlen hangnemben szabályosan kizavarják őket a rendelőből. Nálam is elszakad néha a cérna, de szerencsére nekem van egy nagyon türelmes asszisztensem. Legutóbb például, amikor egy telefonhívás nagyon felbosszantott, de már bejött a következő beteg a rendelőbe, az asszisztens annyira kedvesen fogadta, hogy mélyen elszégyelltem magam, hogy kis híján átvittem az indulataimat a páciensre. De az például különösen nehéz helyzet, amikor a beteg nem tartja be az általam javasolt terápiát. Jön egy paksaméta papírral, orvostól orvosig jár, elmondod neki részletesen, hogy mi a terv, elmondod az opciókat, elmondod milyen vizsgálatra fogod küldeni, leírod az ambuláns lapra, erre kéri, hogy írjam le külön egy cetlire is. Minek? Ott van az ambuláns lapon. És akkor kiderül, hogy sem ő, sem a háziorvos nem olvassa el az ambuláns lapot. Előfordul olyan is, hogy valaki átesik egy infarktuson és egy műtéten, aztán látom a laboron, hogy nem szedi a gyógyszereket. Volt, hogy egy ilyen beteget megkértem, hogy keressen másik orvost, mert én nem tudok segíteni rajta, ha nem tartja be az utasításaimat – mesél alapeseteket a saját szemszögéből egy vidéki nagyvárosban rendelő kardiológus, aki az 1990-es évek végén, amikor az egyetemet végezte, már tanult orvosi pszichológiát, „aminek a gyakorlatban semmilyen hasznát nem vettem. Abban, hogy egy orvos hogyan viselkedik a betegével, sokkal fontosabb, hogy mit hozott otthonról, vagy hogy vannak-e hozzátartozói a másik oldalon, látja-e, hogy a kollégái vagy az ápolók hogyan viselkednek a saját szeretteivel, és az neki milyen érzés. Ebben az esetben is legfeljebb akkor gondolkodik el a saját viselkedésén, ha van elég önkritikája.”

(...)

„Bár a tanmenetnek nemcsak az orvosi pszichológia, hanem külön tárgyként az orvosi kommunikáció és az orvosi szociológia is a része, az orvosi kommunikációt például elsőévesként, vagyis túl korán tanultuk. Mire a felsőbb évfolyamokon valódi betegekkel találkoznánk, addigra félő, hogy mindent elfelejtünk” – mondta a lap orvostanhallgató forrása, aki a tanulmányai alapján úgy véli, hogy a rossz orvosi kommunikáció áldozatai leggyakrabban a többnyire már krónikus betegségekkel küzdő idősek, a fogyatékkal élők, akiknek legtöbbször a feje felett, a kísérőjéhez beszélnek a kevésbé figyelmes orvosok, a gyerekek, akiket a tradicionálisabb szemléletű szakemberek ugyancsak hajlamosak levegőként kezelni, és a terminális betegségekkel küzdők, vagyis a haldoklók. Ezek szerint gyakorlatilag azok a betegek szenvednek ez elégtelen kommunikációtól és az empátia hiányától a leginkább, akiknek arra a legnagyobb szüksége lenne.

A kezdő orvosként többnyire idősebb orvosok mellett dolgozó rezidensek ráadásul élesben sem biztos, hogy megfigyelhetik a jó gyakorlatokat, különösen, ha olyan idősebb mentorok mellett kezdenek dolgozni, akik képzésének többnyire nem is volt része az orvosi pszichológia, és legfeljebb önszorgalomból fejlesztették magukat a pályafutásuk során. Pedig az egészségügyi törvény kötelezővé teszi a tájékoztatást, olyan ismeretek átadását, amelyek lehetővé teszik a beteg számára „az egészsége védelmével és fejlesztésével kapcsolatos lehetőségek megismerését, valamint megfelelő tájékoztatáson alapuló döntését”. A jogszabály szövege ugyanakkor arra is kitér, hogy „saját egészségi állapotáért a tőle elvárható módon felelősséggel kell tartoznia”.

A gyakorlatban ez azt jelenti, fejti ki Zana Ágnes, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület vezetőségi tagja, hogy „mindenkitől meg kell(ene) kérdezni hogy kéri-e a megfelelő, így például a diagnózist, a kezelés nélküli prognózist és a lehetséges terápiás alternatívákat tartalmazó tájékoztatást. Ha bármilyen okból azt választják, hogy nem szeretnék hallani mindezt, akkor a páciensek megnevezhetik egy hozzátartozójukat erre a tájékoztatásra jogosultként. Az orvosoknak mind a kezelési alternatívákat, mind a választás és a közös döntés lehetőségét fel kellene kínálniuk, mert a beteg személyesen is felelős azért, ami a testével történik. Ennek a gyakorlatban nemcsak orvosi oldalról lehetnek akadályai: a betegek jelentős része még egy olyan rendszerben szocializálódott, amely az orvos-beteg kapcsolatot aszimmetrikus viszonyrendszerként kezelte, így az idősebbek sokszor nem is értik, miért akarják őket a döntésekbe bevonni, inkább azt várják, hogy az orvos hozza meg a döntést a megfelelő kezelésről.”

A paternalista stílus egyébként Zana szerint nem zárja ki az empatikus hozzáállást, ahogy az autonóm stílusban gyógyító orvosok sem mindig éreznek feltétlenül együtt a beteggel. Zana szerint például a valóságban is lehetnek nagy tudású, nyersen kommunikáló ám a legkevésbé sem együttérző Doktor House típusú orvosok.