Művészetterápia és demokrácia
Dr. Gerevich József lélekgyógyász, pszichoterapeuta a hetvenes években az elsők közt alkalmazta gyógyító munkájában a művészetterápiát. Legutóbb megjelent Szemfényvesztő művészet című kötetében a tehetség és a művek születésének titkait kutatja. Sándor Zsuzsa interjúja az artisbusiness.hu-n.
Nagyon sok művész sorsát, személyiségét elemzi a Szemfényvesztő művészet című kötetében. Rengeteg munka lehet ebben. Miért izgatja ennyire ez a téma?
Gyermekkorom óta vezetek olvasónaplót. Ösztönösen ráéreztem arra a később megismert goethei intelemre, hogy minden nap olvass el egy verset, nézz meg egy képet, hallgass meg egy dalt, és ha tetszik, raktározd el magadnak. Én ezt teszem különböző intenzitással mind a mai napig. Ennek a folyamatnak az első látható eredménye a hetvenes években megjelent Gulácsy- és Nemes Lampérth-tanulmányokban mutatkozott meg. Alapvetően nem pszichiáterként, hanem gondolkodó emberként izgat a művészet. A pszichiátria és pszichológia inkább csak szakmai keretet nyújt számomra, és újabb kérdéseket generál. Például kíváncsivá tesz: vajon egy pszichiátriai betegség hozzájárul-e a műalkotás születéséhez vagy ellenkezőleg, a szerzők végleges elnémulásához vezethet, lerombolja a kreatív teljesítményt? Mindkét „kimenetelre” akadnak példák. Ugyanakkor a művészet keletkezése olyan csoda, amely a legkevésbé fejthető meg csupán a pszichoszakmák eszközeivel.
Önnek is voltak rejtett művészi ambíciói? Próbálkozott a megvalósításukkal?
Kamaszkoromban verseket és drámákat írtam. A mai napig írok novellákat, többnyire az asztalfióknak. Orvostanhallgatóként amatőr színtársulatokban vettem részt, sőt magam is létrehoztam egyet. Pszichiáterként – mediterrán országokban ellesett példák alapján – krónikus pszichiátriai betegeknek tanítottam be színdarabokat, és különleges élmény volt tapasztalni, milyen rejtett tehetségek bontakoznak ki, ha kellő figyelmet kapnak és helyzetbe kerülnek.
A szülei művészettörténészek voltak. Ez mennyiben határozta meg az életét?
Kora gyerekkortól folyamatos élményként, egyfajta környezeti hatásként zúdult rám a művészet. Apám elemi kötelességének érezte, hogy tanítsa gyermekeit: verseket olvastunk, múzeumokba jártunk, művészfilmeket néztünk. Amikor tízéves lettem, kezembe nyomta a klasszikus szerzők könyveit. Mivel apám a kora középkor kultúrájával foglalkozott elsősorban, a képzőművészet és építészet terén ebből a korból kaptam tőle a legtöbb ismeretet. Szent Erzsébet életét kívülről fújtam. Noha a bölcsészet iránt egész életemben elemi vonzódást éreztem, ötéves korom óta orvos akartam lenni. Anyám akkoriban súlyosan megbetegedett, és bármennyire szerettem volna segíteni neki, kisgyerekként persze nem tehettem semmit. Egyfajta jóvátételi motívum vezérelhetett az orvosi pályára. Amikor kihúzok egy pácienst a bajból, ez a tudattalan szükséglet elégül ki.
Az orvosláson belül miért választotta a pszichiátriát?
Amikor belgyógyászatot tanultam, belgyógyász szerettem volna lenni, amikor szemészetet tanultam, szemész. Az orvosi tanulmányok során a pszichiátriával ismerkedtem meg a legkésőbb, de akkorát ütött rajtam, hogy elsöpörte korábbi elképzeléseimet. Máig töretlen a pszichiáter-identitásom.
1978-ban hozta létre a Na’Conxypan művészetterápiás közösséget. Ez akkoriban nagyon újszerű kezdeményezés lehetett a hazai pszichiátriában…
Újszerű volt, de nem egyedülálló. Benedek István „aranyketrecében”, majd más rehabilitációs intézetekben, például Kiskovácsiban alkalmazták már itthon is a művészetterápiát. Mi a budapesti Pszichiátriai Klinika nappali szanatóriumában azt az elvet valósítottuk meg, hogy „mindenki művész”, mindenkiben van valamilyen rejtett, könnyen vagy nehezebben láthatóvá tehető tehetség, amelynek kibontakozását egyengetni kell. (...)
A teljes beszélgetést ITT olvashatja
