A gyermekkori traumák feldolgozása
A vallomásos költészet pszichiátriai vonatkozásai
A pszichiátria és irodalom viszonyának tisztázásához több okból is tanulsággal szolgálhat a vallomásos költészet képviselőinek pszichobiográfiai elemzése. Egyrészt ismert tény, hogy az amerikai vallomásos költők (Sara Teasdale, Robert Lowell, Anne Sexton, Sylvia Plath, John Berryman) valamennyien pszichiátriai vagy addiktológiai kezelés alatt álltak, sőt túlnyomó többségük öngyilkossággal fejezte be az életét. Ez utóbbi alól a magyar József Attila, az osztrák Georg Trakl és az orosz Szergej Jeszenyin sem kivétel.
„Az élmény keretében kiválasztott események egyszerre teremtenek és magyaráznak is engem.”
Bókay Antal
A vallomásosság történeti aspektusa
A vallomásosság önálló műfajként való megjelenése Szent Ágostonig vezethető vissza, majd Jean-Jacques Rousseau Vallomások című művével válik a modern szubjektumélmény által meghatározott irodalom forrásává (1). A felvilágosodás nagy alakja már írása első mondataiban meghatározza vizsgálódásai fő tárgyát, saját magát: „Olyan vállalkozásba fogok, amelynek nem volt soha elődje, s utánzója se lesz: Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az ember én magam vagyok.” Szemben a kétszáz évvel korábban élt Michel de Montaigne-nyel, aki Esszéiben a mimézis elveinek megfelelően kényszeres pontossággal, objektíven ábrázolja saját magát, Rousseau csapongva, szubjektíven, az expresszivitás és egyfajta moralizálás önkényességével viszonyul tárgyához.
Az a gondolat, hogy az önreflexiónak a saját Én alanya és tárgya is egyben, és ezért „igazán soha nem eshetünk egybe önmagunkkal”, már Samuel Taylor Coleridge-nél, a Kubla kán című versét ópiummámorban írt angol költőnél is megjelenik. Denis Diderot egyik levelében, amelyet barátnőjének, Sophie Volland-nak írt, kifejti, hogy a „szív ritkán hazudik, és ezért az ember inkább nem hallgat a szívére”. Johann Gottlieb Fichte megfogalmazásában „nem az étel kelti fel bennem az éhséget, éhségem az, ami étellé tesz egy tárgyat”. Ugyanez a gondolat egy festő, Caspar David Friedrich tolmácsolásában: „A művész számára egyetlen törvény érvényes, az, amelyet saját érzése ír elő” (2).
A művészettörténet-írás interpretációjában a műalkotás-tipológia egyik műmodellje a „romantikus-szubjektív-expresszív” modell, amely a személyes megnyilatkozást tolmácsoló, szubjektív önkifejezésen és önteremtésen alapuló művészetfunkciót helyezi előtérbe (3, 4). Hegyi szerint az expresszív művészet legjelentősebb korszakai az emberiség megrázkódtatásaihoz, válságaihoz, katasztrófáihoz, etikai megrendüléseihez kapcsolódnak. Ezek a súlyos események „az elemi önkifejezés drámai, önkereső, önfeltáró gesztusait juttatják érvényre” (4). Egyik példája Vincent Van Gogh Önarckép levágott füllel című festménye. Ezzel a festménnyel a művész – mintegy példabeszédszerűen – az öncsonkítás gesztusát ábrázolja. Még néhány példa Hegyi könyvéből: Javlenszkij: Keresztelő Szent János (1917), Nolde: Krisztus megcsúfolása (1918), Heckel: Férfiarckép (1919), valamint az amerikai absztrakt expresszionisták (Pollock, Kline, de Kooning, Motherwell) képei, melyeken „a kifejezés eddig nem látott közvetlensége, szuggesztivitása” jelenik meg. Ezzel összhangban Vincent van Gogh „természetes állapotban keletkezett művészetről” (5), Hauser Arnold „spontán természetes művészi magatartásról” (6), illetve Németh Lajos „alanyi művészről” ír (3).
A „vallomásos költészet” elnevezés és a fogalom definíciója a múlt század második felében alakult ki (7, 8, 9).
A fogalom értelmezése
A vallomásos költészet a privát történet kényszeres ismétlésének (töredezett) pszichológiai folyamatát teszi szinte egyetlen témájává. Az alkotó felépíti, lebontja, majd újra felépíti saját élettörténetét, egybemosva a valóság és a fikció határait. Ezért kap – Bókay és Williamson szerint – fontos szerepet benne a patológia (1, 10). „Az én belső törésvonalai mentén érzékelhetővé teszi annak rejtett, érzékelhetetlen szerkezetét, konfliktusait, formáját. A patologikus én-rész romboló munkája nélkül ugyanis elfedődnek a szelf belső tagolódásai, eltérő, olykor egymással is ellentétes jelentései, zsákutcái, és a személy (némiképp vagy éppen jelentősen meghamisítva) mint koherens, érző, átélő, egy-értelmű (sokszor egy-ügyű) lírai személy, egyfajta szimuláció jelenik meg.” Sajátos önmarcangoló önvizsgálat zajlik az irodalom szintjén. Ahogy Allan Williamson fogalmaz Sylvia Plath költészete kapcsán: „azon a határterületen található, ahol a neurotikus, sőt patologikus élmény egybeesik a hagyományosan metafizikainak, egzisztenciálisnak, vallásinak nevezett tapasztalattal” (10). Sajátos paradoxon, hogy míg a versek kapcsán az életrajzot ki kell hagyni az értelmezésből, az életrajzra vonatkozó adatokat nem lehet kihagyni a megértésből (1). Az élettörténet olyan poétikai nyersanyag, amely nemcsak valóságosan megtörtént események, érzések, gondolatok halmaza, hanem fikció, maga is a költészet terméke. Ahogy „a saját élet a vers részévé válik”, úgy válik a vers a saját élet részévé, a ’nemcsak én teremtem a verset, a vers is megteremt engem’ logika alapján. Talán ezzel is magyarázható, hogy amikor 1919-ben az akkor már halott Georg Trakl verseinek összegyűjtött kiadását készítették elő, a kötet szerkesztői nem vették be a kötetbe egyik fő művét, a Vérbűn című verset. Meg voltak győződve arról, hogy a költő ebben a versben húgával, Grétével való inceszt viszonyát vallja be (11).
Két emblematikus vallomásos vers (József Attila Kései sirató és Sylvia Plath Apu című verse) között számos párhuzamosság figyelhető meg annak ellenére, hogy eltérő szociokulturális háttérű és két különböző személyiséggel és élettörténettel rendelkező alkotó művei (1).
A vallomásos költészet kifejezés helyett újabban tágabb fogalom, a „kulturális vallomásosság”, vagy a „vallomásosság kultúrája” kezd elterjedni; kiterjesztve a vallomásosság fogalmát a blogírás gyakorlatára is (12, 13).
A gyermekkori traumák feldolgozása és vallomásosság
Az orosz-amerikai írót, Vladimir Nabokovot saját bevallása szerint „fájdalomig érzelmes viszony fűzte” első könyvéhez, a még oroszul írt Másenykához (14). Könyve angol nyelvű kiadásának előszavában a szerző tőle szokatlan őszinteséggel árulta el, hogy bensőséges kapcsolata a Másenykához a regényben megfogalmazott élettörténeti párhuzamokkal magyarázható. Nabokov szerint vannak írók, akik pályájuk elején készült írásaikban „életüket tolják előtérbe”, vagyis nem tudnak másról, csak magukról írni. Nabokov kifejezésével mintegy „rátukmálják magukat az olvasóra”. Az íróvá válás általános szabályaként említi, hogy a szerzőknek meg kell szabadulniuk önmaguktól, mint témától. Erre azért van szükség, mert „az író életrajzának legnagyobb része nem feljegyzett kalandjainak sora, hanem stílusának fejlődéstörténete”.
A nabokovi gondolatból kiindulva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az írói karrier kezdetén lévő alkotók feltehetően azért foglalkoznak műveikben önmagukkal, mert az irodalmi alkotást gyermekkori traumáik feldolgozására használják – eszközként. Ha ez az írói pálya elején nem sikerül, a vallomásosságra való késztetés később is visszatérhet, például olyan krízishelyzetben, amikor a traumák sebei feltépődnek. Erre utalhatott Bókay is a Kései sirató elemzésekor, amikor József Attila sikertelen gyászmunkájáról ír az anya elvesztésének traumájával összefüggésben: „…ha a megsiratás, a gyász nem volt sikeres, és most kell ismételni, sőt ebben az ismétlésben sem ad feloldást, akkor a mama nem tud emlékké válni, hanem megmarad kínzó jelenlétnek, nem referencia tárgya, hanem ismétlés aktusa, nem jelölt, hanem jelölő, a vele kapcsolatos recepciós viszony nem siratás, hanem sírás”.
Sylvia Plath vallomásosságának alapjai
A huszadik századi angolszász költészet egyik kiemelkedő alakja, Sylvia Plath (1932−1963) pszichiátriai betegségben szenvedett (nagy valószínűséggel bipoláris affektív zavar); első, sikertelen öngyilkossági kísérletét követően elektrosokk-kezelésben is részesült. Később egy ideig pszichiátriai osztályon dolgozott adminisztrátori munkakörben, majd többéves pszichoterápiás kezelésre járt, amely Angliába költözésével egyik napról a másikra megszakadt. Bostonban Robert Lowell amerikai költő szemináriumát látogatta, és baráti kapcsolatban állt a másik amerikai vallomásos költővel, Ann Sextonnal. Ted Hughes angol költővel kötött házassága – két gyermek születését és egy spontán vetélést követően – 1962-ben Hughes különköltözésével szakadt meg. Nem sokkal később, néhány héttel első regénye (Üvegbura) angliai, álnév alatt történt megjelenését követően önkezével vetett véget az életének. Az élettörténete és írói munkássága közti összefüggések a gazdag életrajzi dokumentumok (levelek, napló) és szépírói írásai révén jól tanulmányozhatók.
Naplója arra enged következtetni, hogy férjével érzelmi függőségben élt. Életének mindennapjait megkeserítették hangulati hullámzásai és súlyos vonásagressziója, ami írói tevékenységében is jelentősen gátolta. Tudatosan képezte magát írónak: Ibsen, Hawthorne és D. H. Lawrence, valamint Henry James műveit tanulmányozta; ő is ugyanúgy szeretett volna írni, ahogy ők. Fegyelmezett időbeosztásra, napi legalább öt oldal írására vágyott, de tervei ellenére ezt nem tudta megvalósítani. Ahogy azt sem, hogy a vallomásosság stádiumából érett, önmaga problémáin túljutott íróvá váljon. Akcentuált személyiségvonásai és pszichiátriai betegsége megakadályozták ebben.
Összefoglalás
A vallomásosság gyökerei a kora középkorra és Rousseau Vallomások című művére nyúlnak vissza. A vallomásos irodalom a romantika korában nyert elméleti megalapozást, majd a huszadik században a „vallomásos költők” (Lowell, Sexton, Plath stb.) révén műfaji megújuláson, kései modernizáción ment keresztül. E szerzők irodalomtudományi feldolgozása és pszichobiográfiai vizsgálata derített fényt a vallomásosság pszichiátriai vonatkozásaira. Ebben a tanulmányban a szakirodalmi adatok és egyes vallomásos szerzőkkel kapcsolatos dokumentumok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a vallomásosság a gyermekkori traumatikus élmények kreatív feldolgozásának, illetve a pszichiátriai betegséggel való megküzdés folyamatában jut érvényre.
IRODALOM
1. Bókay Antal: A vallomás és a test poétikája – Sylvia Plath és József Attila új tárgyiassága. In: Rácz István, Bókay Antal (szerk.): Modern sorsok és késő modern poétikák. Tanulmányok Sylvia Plathról és Ted Hughesról. Janus/Gondolat, Budapest, 2002, 79−115.
2. Doorman, Maarten: A romantikus rend. Typotex, Budapest, 2006.
3. Németh Lajos: Minerva baglya. Magvető, Budapest, 1973.
4. Hegyi Lóránd: Avantgarde és transzavantgarde. Magvető, Budapest, 1986.
5. Van Gogh, Vincent: Válogatott levelei. Háttér, Budapest, 2006.
6. Hauser Arnold: A modern művészet és irodalom eredete. Gondolat, Budapest, 1980.
7. Rosenthal, Macha Louis: The New Poets. Oxford University Press, New York, 1967.
8. Middlebrook, Diane: Anne Sexton: A Biography. Houghton Mifflin Company, 1991.
9. Middlebrook, Diane: Her Husband: Ted Hughes & Sylvia Plath, a Marriage. Viking Adult, 2003.
10. Williamson, Alan: Introspection and Contemporary Poetry. Harvard University Press, Cambridge, 1984.
11. Tényi Tamás: Inceszt és hasonmás – Grete és Georg Trakl. Kézirat, 2018.
12. Narbeshuber, Lisa: Re-casting Sylvia Plath: Plath’s Poetry as Cultural Confession. PhD Dissertation, English University of Toronto, 1998.
13. Price, Deidre Dowling: Confessional Poetry and Blog Culture in the Age of Autobiography. A Dissertation submitted to the Department of English in partial fulfillment of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy. The Florida State University College of Arts and Sciences. 2010.
14. Nabokov, Vladimir: Előszó a Másenyka (Mary) angol nyelvű kiadásához. In: Nabokov, Vladimir: Másenyka. Európa, Budapest, 2011, 9−12.
