Mire lenne szükség a BM pattogós stílusa helyett?
Versenyfutás az idővel, sikerül-e az orvos és szakdolgozói hiányhoz igazodva tartósan fenntarthatóra szűkíteni az ellátórendszert – mondja Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász a Népszavának.
Ön szerint mi a legfontosabb történés most az ellátórendszerben?
Csipkerózsika álmából ébredezik a szektor. Azzal, hogy Takács Péter államtitkár makacsul kitartott a teljesítményfinanszírozás visszaállítása mellett, javulniuk kell a folyamatoknak, azaz csökkenhet az ellátatlanság, az előjegyzési idő. A 2021-ben és 2022-ben a bázisfinanszírozás „ideiglenes” alkalmazásával, a kórházak és szakrendelők akkor is megkapták havonta a korábbi költségeik egytizenkettedét, ha nagyon alacsony teljesítményt nyújtottak a bázis évhez, 2019-hez képest. Ezt a folyamatot erősítette az is, hogy a kormány ezzel egyidőben vezette be a magas orvosi béreket úgy, hogy nem társított mellé semmilyen egyéni teljesítményelvárást, ösztönző rendszert. Ráadásul a korábbi évtizedek ugyan torz, de „hatékony” motivációs elemét, a hálapénzt törvénnyel vezette ki. E három intézkedés együttes következménye lett a közfinanszírozott szakellátó intézményekben a teljesítmény visszaesése, a várakozási idők meghosszabbodása, és a magán egészségügyi szektor szárnyalása. Az orvosi bérek jelentős megemelése ugyanakkor együtt járt az igen merev egészségügyi szolgálati jogviszony bevezetésével, amely még kevésbé teszi vonzóvá a közellátásban való orvosi munkavállalást. Maradhat ez a tendencia, különösen, ha olyan újabb rendszabályokat kívánnak bevezetni, mint amiről szó esett a Magyar Kórházszövetség legutóbbi konferenciáján: a minisztérium képviselője arról beszélt, hogy az orvosok megfegyelmezését a blokkoló órák bevezetésétől remélik. (...)
Történik-e most több, minthogy az éppen aktuális kormányzati kurzus a maga számára úgymond, kényelmesebbre, irányíthatóbbra igazítja a rendszert?
Csak azt tudom, hogy ami most történik az egészségügy átalakítása címén az alapvetően az irányítási centralizációt, az ellátói kapacitások további koncentrációját célozza meg főként a kiadások kordában tartása érdekében. A versenyképesség, a magánegészségügyi szolgáltatások „mozgósítása” a közfinanszírozott ellátásokban népegészségügyi célok vagy a hozzáférés javítása érdekében, illetve a minőségfejlesztés egyáltalán nem jelenik meg a célkitűzések között. Azaz rövidtávon ezektől az intézkedésektől nem várható, hogy a betegek hatékonyabban gyógyulnak vagy a rendszerben dolgozók elégedettebbé, motiváltabbá válnának. A központi beszerzések esetében inkább az olcsósítás, a legalacsonyabb ár szinte az egyedüli szempont (és ezzel silány minőség). Ennek következményeként az egyes beszállítói körök túlzott térnyerését láthatjuk egy deklaráltan piacgazdaságban, és amely az egészséges piaci versenyt teheti tönkre. Csakhogy ez a modell már a „szocialista gazdaságban” sem volt működőképes az 50-60-70-es években, és számos lazítás mellett a 80-as években végül az egész ország a rendszerváltást, a versenyző piacgazdaságot választotta. (...)
Úgy tűnik az elmúlt időszak több kormányzati „odavágása” is inkább csak konzerválta a rossz kedvet az ágazatban, sőt egyre frusztráltabbak a szereplők.
Valóban, éppen ezért van, aki azt mondja, hogy ő nem dolgozik tovább. Az idősebb orvosok közül sokan egyszerűen elmennek nyugdíjba (vállalkozóként még részállásban tudnak dolgozni a magánszektorban), a fiatalok meg továbbra is megcélozzák a gazdagabb nyugati és északi országokat, vagy főállásban magánegészségügyi szektort választják, és elmondások szerint sokan már eleve így állnak neki az orvosképzésnek. Ebből a szempontból nem látom szerencsésnek a jelenlegi helyzetet és a kormányzati centralizációs és „rendrakási” kísérleteket. Szerintem sokkal inkább modernizációra, betegútszervezésre, teljesítmény-alapú ösztönzésre, a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő hatékonyságot és minőségjavítást célzó szolgáltatásvásárlásának erősítésére lenne nagyobb szükség, mint a belügyminisztériumi, pattogós stílusra.
A teljes interjút ITT olvashatja
