Mikor jutunk el Tündérországba?

– Elnök úr! Két éve, a Gyermekgyógyászati Továbbképző Szemle konszenzus-konferenciájának idején még komoly konfliktusok terhelték az alapellátásban dolgozók életét; a védőnők nem igazán örömmel vették tudomásul, hogy közös szakmai kollégiumba kerültek. Hol tart az akkor megkezdett munka? Megérkeztek már a Velkey György által szorgalmazott Tündérországba?

– Velkey tanár urat nagyon szeretem, de a Tündérország kifejezés talán még ma is erős. Ha oda kell eljutnunk, az út legalább olyan rögös lehet, mint anno Odüsszeuszé… Mindettől függetlenül akkor is az volt a véleményem, hogy védőnők és házi gyermekorvosok viszonyában akkor jöhet el egy kívántabb állapot, ha rákényszerítenek bennünket az együttes munkára. A közös szakmai kollégium ebben az irányban tett lépés volt, amit azóta is jó dolognak tartok. 

– Egyesületük régóta sürgeti a team munkát, a közös irányelvek, a közös informatikai rendszer kialakítását, jelezve, hogy a csecsemőtáplálásban például egymással nem kompatibilis protokollok vannak a két területen.

– Elvben december 31-ig kell megújítani az összes szakmai irányelvet, ami persze nyilvánvalóan lehetetlenség. Amikor Odor Andrea országos vezető védőnővel beszélgettünk erről, magam azzal érveltem: amíg külön-külön készülnek a két hálózat irányelvei, addig mindig lesznek ütközések közöttünk a terepen. A közösen folytatott fejlesztői munka eredménye mindenki számára elfogadható lesz, mert addig senki nem engedi ki a kezéből, míg nincs egyetértés. Ez azonban még távoli jövő: jelenleg is a régi elvek alapján működünk. A házi gyermekorvosi rendszer nagyon sérülékeny, legalábbis nem áll masszív lábakon, de azt kell, mondjam, hogy a védőnők nálunk is rosszabb helyzetben vannak. 

– És az államosítás megoldja a helyzetet?

– A védőnőket az esetek nagy részében, mint valami koncot, jó egy évtizeddel ezelőtt dobták oda az önkormányzatoknak. Helyzetük ma abszolút attól függ, hogy a fenntartó önkormányzatnak milyen a hozzáállása az alapellátáshoz. Magam is lobbiztam azért, hogy egységes, központi irányítású védőnői hálózat jöhessen létre, mert ez sokat javíthat a helyzetükön. Vannak azonban ezzel kapcsolatban félelmek is – főként kollégáim részéről. A házi gyermekorvosok attól tartanak, hogy ha a védőnők központi kormányzati irányításba kerülnek, annak megint az lesz a vége, hogy a miénknél jóval nagyobb érdekérvényesítéssel rendelkeznek majd. Az önkormányzatok által szétforgácsolt védőnői rendszert összeszedni tehát jó dolog, de el kell kerülni egy állam az államban szervezet kialakulását. Amíg ezen a poszton vagyok, igyekszem segíteni, hogy minden a megfelelő mederbe kerüljön. A közös szakmai kollégiumi tanácsban Muzsay Géza alelnökünk az elnök. Kemény, de konstruktív munkával tanácsi szinten mindig sikerül konszenzust létrehozni a védőnőkkel. Még ugyan nem látjuk a végső eredményeket, de ahhoz képest, hogy évtizedeken át nem is beszéltünk egymással, most jól alakulnak a dolgok. 

– Mikor áll fel az új rend, új irányelvekkel?

– Nagyon elégedett leszek, ha mostantól számítva egy év alatt elkészülünk a munkával. 

– Addigra talán látszanak már eredményei a Papp Magor vezetésével útjára indított svájci projektnek is. Mit gondol, működőképes lehet ez a teljes alapellátásban?

– A svájci modellel nekem két nagyon súlyos problémám van, mégpedig szakmai. Az egészségközpontban folytatandó munka ötlete a mi egyesületünkből indult el; elsősorban elődöm, Huszár András nevéhez köthető. Nem mi találtuk ki, de az itthoni viszonyokra a HGYE adaptálta. Ehhez képest első körben a korábbi részvételről szóló ígéret ellenére úgy hagytak ki bennünket a svájci projektből, ahogy kell. Azt azonban meg kell, jegyezzem, azt hiszem, épp azért hagytak ki belőle bennünket, mert ennek a projektnek más a célja, mint amit mi képviselünk. A HGYE szerint nem csak a rossz alapellátással rendelkező kistérségekre kellene koncentrálni. Igaz, hogy ott a legnagyobb baj, de mi kezdetektől kistérségi, csoportpraxisokra épülő alapellátási központokban gondolkodunk, amelynek az egész alapellátás reformműhelyének kellene lennie. 

– Hadd ellenkezzem annyiban, hogy Papp Magor szerint a svájci projekt is pilot, amely a teljes alapellátással kapcsolatban fogalmaz majd meg ajánlásokat a szakállamtitkárságnak.

– Csakhogy más a hozzáállás! Mi azt mondjuk, hogy ezek az alapellátási centrumok a mi szemszögünkből nézve – települési szerkezettől függően – háromfélék is lehetnek. Vagy tiszta gyermekellátó központoknak kell lenniük, vagy ahol kevesebb gyerek van, ott egy épületben dolgozhatnak felnőtteket és gyermekeket ellátó háziorvosok. És lehetnek persze olyan kistérségi praxisok is, amelyekben végképp nem lehet gyerek praxist csinálni; ott egy-egy központban mintegy szakellátóként segíthetne a gyermek háziorvos. A dolog lényege, hogy ami megoldható az alapellátásban, az ne kerüljön felsőbb ellátási szintre. Ők azonban csak a legutóbb említett modellt akarják megcsinálni, amikor a vegyes praxist működtető orvosok a hátrányos helyzetű kistérségben, csoportpraxisban dolgoznak, és egy-egy gyerekorvos konzulensük van, aki időnként segíti a munkát. Pedig ez csak egy átmeneti forma. Az élet furcsasága, hogy magam azért nem tudtam részt venni a svájci projekt indító rendezvényén, mert éppen Izraelben voltam egy nemzetközi konferencián. A második napon szakmai körútra vittek bennünket, és ott működőképesen láttam azt a modellt, amit „mi is kitaláltunk.” Egy az egyben, kiválóan működik. Ez bizonyíték arra, hogy jól gondolkoztunk. Ráadásul ismerem azokat, akik a projektben dolgoznak. Sokan úgy gondolják közülük, hogy az alapellátó gyerekorvoslás csak nagyvárosi allűr. Mi ezzel szemben azt valljuk, hogy az esélyegyenlőség kívánalma és a TÁMOP szellemisége szerint is épp a hátrányos helyzetű, rossz szociális körülmények között élő gyermekeknek kellene gyermek szakorvost kapniuk az alapellátásban. Ennek a modelljét szerettük volna a svájci projekten keresztül megvalósítani. Azzal, hogy kihagyták a HGYE-t, elveszítettük a lehetőséget, hogy az országot lefedő gyermek alapellátás modelljét bevigyük a köztudatba. 

– Jól értem? Úgy gondolja, vannak, akik nem óhajtják a gyermek alapellátást fejleszteni? Ha úgy tetszik, el akarják sorvasztani?

– Azt kell mondjam, igen. Jó fél éve az OALI főigazgatója cikket írt az alapellátási centrumokról. Ebben egyértelműen a gyermekorvos konzulensi szerepéig jutott el, jelezve, hogy a mai mintegy 1500 gyerek háziorvos helyett 400-zal is el lehetne látni ezt a feladatot, hiszen képtelenség oly mértékben megújítani a hálózatunkat, hogy az egész országot ellássuk gyermekorvossal az alapellátásban. 

– A MedicalOnline-on két évvel ezelőtt ön is tíz évre tette azt az időpontot, amely alatt „kihalásos alapon felszámolja magát a rendszer” – ha nem történik valami…

– Igen, ha nem történik semmi, 5-8 év alatt eljutunk ide. Ezért is szeretném az egyesületet megújítani és az utánpótlásra koncentrálni. Az, hogy a házi gyermekorvoslás ma semmiféle kihívást nem jelent a fiataloknak, alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik a finanszírozás. Jelen pillanatban olyan mértékű az alulfinanszírozottság az alapellátásban, hogy inkább elmennek külföldre dolgozni az alapellátók is. Nem csak nominális értékben kellene emelni az egy praxisra jutó, jelenleg mintegy 800-900 ezer forintos összeget – számításaink szerint 1 millió 600 ezerre –, hanem a finanszírozás szerkezetén is változtatni kell. 

– És a másik ok?

– A másik a szakmai tartalom. A svájci projekt is jelzi: sokan úgy gondolják manapság, hogy a gyermek alapellátás fölösleges luxus, nincs rá szükség. Amikor Huszár Andrásék ’95-96-ban elkezdték az egyesületi munkát, a politikával még el kellett fogadtatni, hogy gyermekorvosi rendszerre szükség van. Mára a politika ezt nyíltan elfogadta, hiszen szerepel a Semmelweis Tervben. 

– Csakhogy a Semmelweis Tervet felülírta az élet, igaz, már bemutatták a „Vasgyúró” programot.

– A Velkey György nevével jelzett program az összes elképzelésünket tartalmazza, de még egyszer hangsúlyozom: kell a szakterületnek az utánpótlás. A házi gyermekorvosoknak jelenleg 30 százaléka nyugdíjas korú. A felnőtt vonalon – ahol csak kicsit jobb a helyzet, mint a miénk – az üres helyeket betöltetlen praxisnak nevezik. Amíg a felnőtt háziorvosi szakvizsga papíron lehetőséget ad arra, hogy azzal gyerekeket is ellássanak, kevés az esély arra, hogy ne szűnjön meg a gyerek háziorvoslás. 

– Mennyire tartunk végstádiumban? Van még remény?

– Nem szeretek temetésre járni. Ha pesszimista lennék, nem vállaltam volna el a Házi Gyermekorvosok Egyesülete elnökségét. Ha nem hinnék abban, hogy lehet változtatni, valóban szép halotti búcsúbeszéd lehetne ez az interjú. Csakhogy más európai országokban is hozzánk hasonló gondokkal küzdenek, és számomra nagy megerősítés, hogy másutt egy az egyben működik, amit itthon elgondoltunk. Szeretnénk elfogadtatni a mindenkori kormánnyal, hogy a mai, esetleg a mainál kicsit kisebb létszámmal, racionális szervezéssel az általunk kitalált központokban megoldható a gyermekellátás az egész ország területén. Ehhez azonban a szakma identitását is meg kell alapozni, ezért szeretnénk elérni, hogy a házi gyermekorvoslás legyen ráépített szakvizsga.

A teljes interjút a PraxisMenedzsment következő számában olvashatják