Még ma is rettegünk az élve eltemetéstől
Bár ma már alapos vizsgálatokkal győződnek meg egy ember haláláról, és az élve eltemettetésnek szinte nullával egyenlő az esélye, ritkán még mindig előfordulhat. Pár száz évvel ezelőtt viszonylag gyakran megesett, hogy eszméletlen, de még élő betegeket fektettek a sírokba, a 19. században pedig rémtörténetek erősítették az ettől való félelmeket.
Az élve eltemetéstől való rettegés, orvosi szakszóval a tafofóbia (a görög taphosz – sír és a phobosz – félelem szóból) még napjainkban sem túl ritka, holott a modern világban közel sem fenyegeti annyira ez a veszély az embereket, mint akár csak pár száz évvel ezelőtt. Középkori sírok feltárásakor több száz olyan sírra bukkantak, amelyekben a halottak nem úgy feküdtek, ahogy feltehetőleg eltemették őket. A régészek és az antropológusok véleménye szerint e halottakat – vagy legalábbis egy részüket – élve temethették el, és a sírban magukhoz térve megpróbálhattak kijutni.
Különösen nagy volt a veszélye az élve eltemetésnek egyes nagy járványok idején, hiszen ilyenkor senki sem igyekezett alaposabban megvizsgálni a fertőzésben elhunytakat. Ezért viszonylag gyakran előfordulhatott, hogy eszméletlen, de még élő betegeket tettek a sírokba. Élve eltemetés azonban még a kor körülményeihez képest alapos vizsgálat esetén is előfordulhatott. Igaz, hogy még a 18. században sem voltak igazán megbízható módszerek a halál beálltának megállapítására. Kétes esetekben az orvosok a "halott" orrának tollal csiklandozása, csalánnal csapkodás, vizelettel való szájöblítés vagy a lábkörmök alatti rész tűvel szurkálása alapján mondták ki a halált. Nem csoda, hogy több tehetős ember arra kérte orvosát, hogy a temetése előtt vágja el a torkát, vagy szúrjon tűt a szívébe.
William Tebb angol társadalmi reformer 1896-ban megjelent Premature burial and how it may be prevented (Elsietett temetés, és hogyan lehet megelőzni) című könyvében korabeli orvosi feljegyzések alapján 219 olyan 17. századi esetet gyűjtött össze, amikor majdnem élve temettek el valakit, és 149-et, amikor ténylegesen eltemették a holtnak hitt tetszhalottakat. Ezenkívül tíz olyan esetről is beszámol, amikor a "halottak" a boncoláskor tértek magukhoz.
A feltárt esetek sokasága annyira megdöbbentette Tebbet, hogy egy társaságot alapított az idő előtti temetés megelőzésére. Saját temetéséről pedig úgy rendelkezett, hogy csak akkor földeljék el, amikor az oszlás egyértelmű jelei láthatóvá válnak rajta.
Azoknak, akik úgy gondolják, hogy ilyen esetek ma már nem fordulhatnak elő, álljon itt egy tavalyi történet. Egy 76 éves lengyel méhész, Josef Guzy méhcsípés után szívrohamot kapott, és összeesett. A helyszínre érkező orvos holtnak nyilvánította. Már a temetést készítették elő, amikor a temetkezési vállalkozó még egyszer benyúlt a koporsóba, hogy az "özvegy" kérésére levegyen egy nyakláncot. Ekkor gyenge pulzust vett észre, és a "halottat" mentővel rögtön az intenzív osztályra szállították. Néhány hét lábadozás után visszatérhetett otthonába.