Magányos haldoklók: a legsúlyosabb igazságtalanságok egyike
A haláltól való félelmünkben egyedül hagyjuk a haldoklókat és előítéletessé válunk az idősekkel szemben – írja elemzésében az Új Egyenlőség.
Ahhoz, hogy megértsük, miért hagyja magára a társadalom a haldoklókat, részben azt is meg kell értenünk, hogy milyen változásokon mentek keresztül nyugaton a halálhoz kapcsolódó asszociációk és szokások. A halál a történelem során az emberi közösségek számára a világrend természetes része volt. Az élet vége bele volt ágyazva valamilyen vallási elképzelésbe. Emellett számtalan szokás és rítus segítette a haldoklót és az itt maradókat is a halál tényének feldolgozásában.
A halálhoz kötődő szertartások méltóságot adtak a halottnak.
A rokonok maguk öltöztették szép ruhába a távozót, feldíszítették a házat, pénzérmével fedték le a halott szemét, gyászruhába öltöztek, majd virrasztók jöttek a halotthoz komor pompájában, így mindenkinek lehetősége volt elbúcsúzni. Ehhez képest „ma a halott: »hulla«, »tetem«” (Polcz Alaine: A halál elfogadása), akit idegenek öltöztetnek, azonnal el kell szállítani, és maximum hűtött, laboratóriumi környezetben láthatjuk viszont.
A halál és a haldoklás gyors lezajlású, nyilvános esemény volt az emberek életében. Amikor valaki azt érezte, hogy eljött az ideje, hívta a papot, és betegágyba feküdt. A haldokló így maguk hozták meg döntéseiket életük végén, urai voltak az eseményeknek. A halál általában gyorsan, pár nap leforgása alatt bekövetkezett, a közösség tagjai pedig mindvégig a távozóval maradtak, elkísérték utolsó életszakaszán. Philippe Ariès elnevezésével élve ezt a korszakot nevezhetjük a megszelídített halál korának.
Míg a középkorban a megszelídített halál volt jellemző – azaz a halál nyilvános és elfogadott formája –, ma a tiltott halál koráról beszélhetünk.
A tiltott halál arra utal, hogy a halál szépen lassan tabuvá vált. A haldokló elvesztette kezdeményező képességét, a család és az orvosok pedig sokszor cinkos módon leplezik a beteg állapotát, kerülik a halál témáját és tényét. A halál valami teljesen irracionális jelenséggé vált, már nem a világrend része, hanem pont annak a hiányát jelenti. A halál és a betegség bántóan értelmetlen esemény lett mára, amit egyszerűen eltitkolunk.
Az egészség, a betegség és az öregedés is az élet része, ez utóbbiak mégis életidegenné váltak.
Tekintettel arra, hogy a fentiek ellenőrizhetetlen, szeméremsértő, értelem nélküli események lettek, az emberek sokszor olyan magyarázatokat hívnak segítségül, amelyek megbélyegzik a betegeket és az öregeket.
Ilyen például, hogy a betegség nem is annyira a kiszámíthatatlan természeti erőkből fakad, hanem a beteg jellemének következménye. Ez a magyarázat segít ugyan értelmet adni az értelmetlennek, a megbetegedés felelősségének súlyát azonban végül a betegre hárítja.
Ma is sok ilyen magyarázat él azzal kapcsolatban, hogy a rákos személy boldogtalan, tehetetlen jellemvonásai miatt betegszik meg, vagy hogy a szív- és érrendszeri megbetegedésekért bizonyos A típusú személyiség a felelős, aki túl versengő, éber stb. Bár a test és a lélek tagadhatatlanul hat egymásra, és a pszichés tényezők figyelembe vétele az orvoslásban nagyon örvendetes, azzal tisztában kell lennünk, hogy betegségeink és a halálunk alapvetően kívül esnek kontrollunkon.
(...)
A szülés körül sok hasonló kérdés merül fel, mint a halálnál – fájdalom, szorongás, várjuk az érkezőt. A szülőknek ma millió tanfolyam és könyv áll rendelkezésre a témában, és általában nem is sajnáljuk az energiát a szakszerű előkészületre. Ezzel ellentétben szinte semmennyi időt nem fordítunk arra, hogy az életív másik végén részén lévő ugyanolyan fontos végpontra felkészüljünk.
Nem csak az érkezőkre, a távozókra is ugyanannyi figyelmet kellene fordítanunk.
A mai szertartások nem alkalmasak sajnos sem a félelem oldására, sem a veszteség megélésére és integrálására. Közben ott a halál medikalizációja, a gyógyíthatatlan betegek az orvostudomány kudarcának számítanak. A halál azonban nem az ápolás kudarca, hanem az élet része.
E hiányra válaszul indult el a hospice mozgalom, a modern halál hősei. A hospice célja az életből való kilépés szellemi, érzelmi felkészítése, és a haldoklók méltóságteljes gondozása. Polcz Alaine-nek és a mozgalom tagjainak köszönhetően ma a haldoklók gondozása és kísérése, illetve az itt maradók felkészítése része az állami ellátásnak; a hospice gondozás egyelőre érhető végstádiumú betegek számára. Sajnos kérdéses, hogy meddig. Jóllehet a hospice ellátást nyújtó szolgálatok nélkülözhetetlen munkát végeznek, olyan mértékű alulfinanszírozottsággal kell megküzdeniük, ami méltatlan és lehetetlen helyzetbe hozza az összes érintettet.
Elsősorban itt is társadalmi problémáról van szó, amit kezelnünk kell. Erre a hospice mozgalom tökéletes példa, amelynek munkáját követnünk és támogatnunk kell.
