Lénárd Rita: Mindannyiunknak szembe kell nézni a „láthatatlan áldozatokkal”

A MOK már tavaly áprilisban felhívta a figyelmet a járvány járulékos veszteségeire, azaz azokra az ellátatlanul maradt betegekre, akiknek egészségkárosodása származhatott a gondozás, gyógykezelés elmaradásából, vagy akár a halálukat is okozhatta, hogy nem jutottak időben segítséghez. Vannak adataik arról, mennyi lehet a veszteség?

Mi úgy mondjuk, hogy ezek a betegek a járvány „láthatatlan áldozatai”. Miután semmilyen adatot nem közölnek az elmaradt kezelésekről a hatóságok, csak a tapasztalatainkra, az egyes szakmai társaságok becsült adataira hagyatkozhatunk. Már a járvány első hullámában látni lehetett, hogy teljes lesz a káosz a nem Covid-betegek ellátásában, és magam is ezt tapasztaltam, amikor abbahagytam belgyógyászként a munkát. Csupán azzal, hogy a 65 év feletti szakorvosokat tavaly tavasszal visszahívták az ellátásból, szakrendelők teljes szakorvosgárdáit vonták ki a gyógyításból. Belgyógyászként akkor azt mondtam, hogy legalább öt év kell ahhoz, hogy behozzuk a lemaradást. És az ellátórendszer leterheltsége tavaly meg sem közelítette azt a mértéket, amit a harmadik hullámban tapasztalhattunk.

A kamara próbál adatokhoz jutni a hivataloktól?

Ez nem a mi feladatunk, Nagy-Britanniában sem a kamara gyűjti és teszi közzé ezeket az adatokat, hanem az orvostudományi társaságok. Nálunk megtehetné ezt a szakmai kollégium, hiszen ez a grémium az ágazatért felelős miniszter tanácsadó testülete. Tudomásunk szerint egyébként most már egy kézben, az Országos Kórházi Főigazgatóságnál csoportosulnak az adatok.

Mely betegségek esetén a lesz a legnehezebb a kármentés?

Az elmaradt kezelésekből, gondozásból eredő károsodások hatása 2-3-5 év múlva jelentkezik, kivéve például egy agresszív cukorbetegség esetén, amelyet ha 1-2 évig nem ellenőrzünk, gondozunk, visszafordíthatatlan elváltozásokat okoz. Brit adatokból tudjuk, hogy a stroke miatti lízisek száma 15-20 százalékkal, az ST-elevációs infarktus miatt kórházba kerültek száma 30−40 százalékkal csökkent. Nemrégiben itthon is találkoztam egy becsült adattal, a Magyar Kardiológusok Társasága szerint 30-50 százalékkal kevesebb újkeletű pitvarfibrillációs epizódot észlelnek, ami a stroke „előfutára”. Elmarad az infarktusos betegek akut kezelése, 2-3 napos késéssel kérnek segítséget a betegek, akik félve a Covid-fertőzéstől, maguk sem mennek orvoshoz. Ilyenkor már esély sincs a gyors beavatkozásra, csak konzervatív kezelésre van lehetőség, katéterezésre esetleg később van mód – ha a beteg megéri.

A legrosszabb helyzetbe a daganatos betegek kerülnek. Szaklap publikálta, hogy Angliában kiugróan nőtt például a szájüregi rákok előfordulási gyakorisága. Ez komoly figyelmeztetés, és erre számíthatunk az emlő-, a méhnyak-, vagy az emésztőszervi daganatok esetében is. Az elmaradt szűrések, az elvesztegetett aranyórák nyomán visszaléptünk a gyógyításban a múlt századba.

Ezek szerint a betegek is okolhatók a járulékos veszteségekért?

Nem lehet azért őket hibáztatni, hogy a fertőzéstől való félelmükben nem jártak orvoshoz, ráadásul a tájékoztatás sem volt egyértelmű és világos. Leginkább az hangzott el, hogy ne menjen senki még a háziorvosához sem, inkább telefonáljon, ami pedig – különösen abban az időszakban, amikor az oltások megszervezését a praxisokra terhelték – lehetetlen küldetés volt. Pályafutásom 41 éve alatt azt tapasztaltam, hogy a gyógyításhoz állandó kapcsolatra van szükség az orvos és a beteg között, rendkívül fontos a rendszeres ellenőrzés és a visszacsatolás. Ez az elmúlt évben döntő részben elveszett. Az idősebb szakorvosi gárdát a járóbeteg-szakellátásból hátrarendelték tavaly, közülük sokan nem tértek vissza a gyógyításhoz, másokat a Covid-osztályokra vezényeltek. Óriási kérdőjel, hogy hogyan fogjuk visszacsábítani a rendszeres gondozásra szoruló krónikus betegeket.

Az elmaradt műtétek, kezelések ledolgozása mellett megmarad a Covid-ellátás, és felbecsülhetetlen, hogy milyen terhet ró majd rájuk a post-Covid-betegek gyógyítása.

Döntéshozói szinten foglalkoznak a „láthatatlan áldozatok” kérdésével?

Hivatalosan nem, csak informálisan tudok erről. A kamarát – egyelőre – nem vonták be ebbe a munkába, de alapvetően a szakpolitika feladata lenne, hogy pontos felszámolási tervet készítsen, döntéshozói szinten állnak rendelkezésre ehhez az adatok és az eszközök.

Ha bevonnák Önöket ebbe a tervezésbe, mit javasolnának?

Többek között azt, hogy legyen társadalmi vita arról, mennyire lehet leállítani az egészségügyet járványidőben, és ezzel súlyos károkat okozni a betegeknek és az ellátórendszernek. Ma egyértelműen prioritást élvez a Covid-ellátás, bármely életkorban, bármilyen kísérőbetegségekkel. Hogy ezt így kell-e elfogadnunk, az komoly etikai kérdés és társadalmi dilemma, amire a boietikának, szociológiának, a orvosszakmának és a politikának is meg kellene találnia a válaszokat. Az újabb és újabb mutánsok megjelenése arra utal, hogy a koronavírus hosszú ideig velünk marad, ezért ahogyan a hétköznapjainkat, úgy az egészségügyi ellátórendszer működését is ehhez kell igazítanunk.

Nem tartana attól, hogy egy ilyen tartalmú párbeszéd pánikot okozna a társadalomban?

Nagy-Britanniában számos cikk jelenik meg a járulékos veszteségekről a napilapokban, ott a lakosságot naprakészen informálják az adatokról, számokról. Ezekkel a magyaroknak is szembe kell nézniük, hiszen az ő ellátórendszerükről, gyógyításukról és egészségükről van szó.

Tavaly novemberben álltak le az intézményekben az elektív műtétek, két hónapig szüneteltek az egynapos ellátások, eközben havonta több száz fővel növekedett a leggyakoribb beavatkozásokra, a katarakta-műtétre, vagy nagyízületi endoprotézis-beültetésre előjegyzettek száma; tetemes munka vár az ellátókra. Súlyos a helyzet? 

Súlyos, de jó szervezéssel felszámolható. Ugyanakkor a várólistás beavatkozások legnagyobb része olyan helyreállító műtét, amely jobb életminőséget biztosít a betegeknek, akiknek minden egyes hét vagy hónap várakozás tovább rontotta a fizikai és/vagy szellemi állapotát, ami már önmagában nagyobb kihívás elé állíthatja a kollégákat.

A beteg pedig, ha nem akar újabb egy évet várni a csípőprotézis-beültetésre, vagy megvárni, míg a másik oldali ízülete is tönkremegy, befizet egy operációra valamelyik magánkórházba?

Hirtelen és gyorsan most valóban csak a magánszolgáltatók tudnak segíteni, de társadalmi szinten nem ez a megoldás. Azokat a perverz összefonódásokat, amelyeket a hálapénz generált a magán- és a közfinanszírozott ellátások között, valóban fel kell számolni, de meg kell teremteni a transzparens együttműködés lehetőségét is, annál is inkább, mert még a most tapasztaltnál is jobban fog szűkülni az ellátás.

Miért?

Az elmúlt egy év olyan mentális megterhelést jelentett az orvosoknak és szakdolgozóknak, hogy egészen biztosan lesznek, akik hátrahagyják az állami egészségügyet, vagy akár a gyógyítást, mint hivatást is.

Mennyien?

Becslésem szerint az egészségügyiek egyharmada. Ugyanakkor abban bízom, hogy az orvosok jelentős fizetésemelése, a hálapénz eliminálása, a rendszer tisztulása nyomán – ha sokára is, de – orvosi részről lesz utánpótlás, a szakdolgozók esetében azonban közel sem lesz könnyű az elveszítettek helyére újakat találni.

A kormány az egészségügy reformját, az orvosbérek fedezetét is az Európai Unió helyreállítási alapjából kívánja finanszírozni. Kiderült az is, hogy ebben a csomagban kérdéses 300 milliárd forint felhasználhatósága a kabinet által megjelölt célra. Ez éppen annyi, mint a béremelésre szánt összeg. Elfogadható a MOK számára ez a bizonytalanság?

Stabil költségvetési forrásokat szeretnénk látni az orvosok megemelt fizetésének fedezetére.

Kásler Miklós miniszter nemrégiben úgy fogalmazott, hogy meg sem rendült a magyar egészségügy az elmúlt hónapokban. Önök is ezt tapasztalták?

A világ összes ellátórendszere megrendült, és nem csak az egészségügy; a gazdaság, a társadalom, a kisközösségek, a családok és az egyének is megsínylették a pandémiát. A koronavírus-járvány nálunk egy amúgy is gyenge és viharvert ellátórendszerre szabadult rá, felszámolódott a meglévő szerkezet, szétzilálódtak az egyébként is kusza betegutak, sokszor még az orvosok sem tudták, tudják, hogy hová kell küldeniük a beteget adekvát ellátásra. Ebben nagyon sokat segített volna, ha egyértelmű gyakorlati és szakmai iránymutatásokat kapunk az ágazati minisztériumtól és a járványügyért felelős Nemzeti Népegészségügyi Központtól; ám ez sajnos sokszor elmaradt. Ad hoc érkeztek a miniszteri levelek, a tisztifőorvosi utasítások, amelyek néha túlzók, máskor elkésettek voltak. Most úgy állunk, mint amikor a háború lerombolta a fél országot, amit téglánként kezdték el összerakni. Nekünk is ezt kell tennünk most: összegyűjteni és kielemezni az adatokat, felmérni a károkat, és meghozni a szükséges döntéseket. Nincs mire várni, mert a helyzet magától nem lesz jobb, csak rosszabb.

A kamara legutóbb azzal állt elő, hogy a Covid-járvány során kialakított jó gyakorlatokat gyűjtenek a kollégáiktól, intézményektől. Mi a tervük ezekkel?

Az új elnökség megalakulásakor alapelvként határoztuk meg, hogy nem a kritikára, hanem az előremutató, progresszív, a hibák kijavítására irányuló javaslatokra építkezünk a működésünk során. Ezt a kezdeményezés is ennek a része. Egymástól tanulhatunk a legtöbbet.

Számos szakmai állásfoglalást adtak ki a járvány ideje alatt, és olykor – a kamara szigorúan vett feladatkörétől eltérő, ezért szokatlan témával foglalkoznak. Erre utalva jegyezhette meg Kásler Miklós a Magyar Nemzetnek adott interjúban, hogy „az orvosi kamarának nem feladata tudományos ajánlásokat tenni, az etikai kérdések eldöntése azonban igen. Az lenne a feladatuk, hogy minden egyes esetben ezeket a megnyilvánulásokat, beleértve a vírustagadókat is, kivizsgálja”.

Az állítás első része nem igaz. A kamarának igenis feladata, hogy az általa képviselt gyakorló szakemberek véleményét összefoglalja és hangot adjon annak, nem úgy, mint az Egészségügyi Szakmai Kollégium elefentcsonttornyába delegált kollégák, akiket többször is elismerően említ a miniszter a citált interjúban, mint a Covid-ellátás iránymutató ajánlásainak kidolgozóit.

Valóban készült néhány Covid-ajánlás…

Igen, például a traumatológia tagozat már a járvány első hullámában deklarálta, hogy nem operálnak.

Azt mondta, a miniszter állításának első része nem igaz. A másodikkal ezek szerint egyetért?

Van elmaradásunk az etikai ügyeket illetően. Számos, szégyenletesen elkésett etikai vizsgálat van folyamatban olyan orvosok ellen, akik különösen súlyos kijelentésekkel vagy cselekedetekkel hátráltatták a koronavírus-járvány elleni védekezést. Ám a másodfokú eljárások – a pandémia okán előírt szabályok miatt – tavaly december óta állnak. Ennek a rendelkezésnek a felülvizsgálatát kérte az elnökség, jelezve azt is, hogy amennyiben a jogi és járványügyi szakvélemények lehetővé teszik –akár személyes jelenlét nélkül – mielőbb történjen meg a határozathozatal.

A kamara alapszabálya szerint elnökségek nincs beleszólása az etikai bizottságok munkájába, ami helyénvaló, ugyanakkor az elnökség sem tudhat arról, hogy milyen döntések születnek az egyes eljárások során, hiszen arról csak a panaszos és panaszlott kap értesítést. A nemzetközi gyakorlat ezzel szemben az, hogy a GDPR szabályainak megtartása mellett nyilvánosságra hozzák a lezárt vizsgálatok végeredményét. Ahhoz azonban, hogy ezt itthon is megtehessük, módosítanunk kell az alapszabályunkat.

Emlékszik arra a 12 pontra, amit még az Újratervezés csoportként állítottak össze „Mit kíván a magyar orvos” címmel?

Igen.

A tucatból három pont (hálapénz, béremelés, GDP arányos többlet az ágazatnak) – ha kis hibával is – teljesült. A többi még várat magára. Feladták?

Járvány idején nagyon nehéz tervezni. A MOK  elkötelezett a transzparencia, a szakmai javaslatok mellett, szigorúan politikamentesen. Szeretnénk segíteni ebben a mindenkori kormányzatnak. Együttműködéssel, összefogással sikerülni fog.