Külföldi jó gyakorlatok alapján léphetne előre a hazai egészségügy
A G7 sorozatában ezúttal Hegedűs Zsolt vezető ortopéd sebész, csípő- és térdspecialista, a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiumának elnöke mondja el, mitől tudna jól együttműködni a magán- és közfinanszírozott ellátás.
Az állam feladata és felelőssége, hogy garantálja a társadalom számára a biztonságos és minőségi egészségügyi ellátást – az ország minden részére azonos standardok alapján. Ennek része a köz- és a magánellátás kellő egyensúlyának biztosítása, megfelelően szabályozott rendszer kialakításával, írja Hegedűs Zsolt. Ez az egyensúly már nem jellemzi a magyar egészségügyet, a magánszektor térnyerését a sorozat korábbi cikkei pontosan leírták, az államigazgatás pedig mintha szándékosan elengedte volna a szabályozás és ellenőrzés lehetőségét. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) tényként és lakossági igényként fogadja el a magánegészségügy létét, de annak közellátási, hiányt pótló jellegét, térfoglalásának nagyarányú növekedését nem.
Hogy ez a folyamat megálljon, egy tisztább, átláthatóbb, kiegészítő biztosításokat is támogató és integráló rendszert kellene bevezetni az európai jó gyakorlatokat is szem előtt tartva. A MOK számára fontos alapelv, hogy egy egészségügy van, amelynek szakmai, minőségbiztosítási elvei és ellenőrzési szabályai egységesek, hiszen a betegnek mindkét szférában (állami és magán) joga van a biztonságos, költséghatékony ellátáshoz és informáltsághoz.
Az állami egészségügyi intézeten belüli magánellátás – a hálapénzhez hasonlóan – torz motivációkat gerjeszt, így ameddig nincs megfelelő, független szakmai felügyelet, amely szigorúan és hatásosan ellenőrzi, hogy a betegérdekek ne szenvedjenek kárt, valamint hogy az állami ellátórendszer effektivitása megfelelő maradjon, addig a két finanszírozási forma térben és időben való elválasztása a legetikusabb és célravezetőbb.
Magyarországon jelenleg a két finanszírozási forma közötti határok – ha például a brit egészségügyi rendszerrel vetjük össze – nem letisztultak és nem kellően szabályozottak, illetve, ha vannak is szabályok, azok ellenőrzése véletlenszerű, ehhez sem megfelelő hivatal, sem képzett személyzet nincs.
Jelenleg csak papíron működik megfelelően a rendszer, amelynek nem a betegek állnak a középpontjában, sokkal inkább a politikai kockázatértékelés. A betegközpontú ellátásban ugyanis az egyén egyedi egészségügyi szükségletei és a kívánt egészségügyi eredmények a hajtóerő az összes egészségügyi döntés és minőségmérés között. A betegek az egészségügyi szolgáltató partnerei, és a szolgáltatók nemcsak klinikai, hanem érzelmi, mentális, spirituális, pénzügyi és szociális szempontból is kezelik a betegeket. (Rossz a finanszírozási rendszer is, és elavult gyakorlatok mentén határozzák meg a prioritásokat az egészségügyi szakmapolitikában.)
A jelenlegi egészségügyi kormányzat rendet szeretne tenni az egészségügyben és összevonásokkal, adminisztratív korlátokkal, kivezényelhetőséggel és alapbérelvonásokkal igyekszik ezt megteremteni. Ezek az elképzelések és a minap elfogadott új törvényi passzusok azonban zsákutcába terelik a magyar egészségügyet,
és egy centralizált és feudális rendszer masszív alapjait teremtik meg.
A teljes írást ITT olvashatja
