Ilyen a(z) (egészség)politikai boksz

Még meg sem száradt a pecsét Nagy Anikó egészségügyért felelős államtitkár kinevezésén, amikor júniusban Varga Mihály pénzügyminiszter kijelentette, hogy költségvetési felügyelőket delegálnak a kórházak élére. A frissen pozíciót kapó Nagy Anikó egy alkalommal halkan kifejezte egyet nem értését, majd visszavonult. Az Állami Számvevőszék elnökének erős megnyilvánulása óta az Emberi Erőforrások Minisztériuma semmitmondó közleményekben reflektál az ágazatot ért támadásokra.

A pénzügypolitika mostani elképzelése a felületes szemlélő számára egyébként nagyon is hajaz Ónodi-Szűcs Zoltán csúnyán elvérzett kancellária-javaslatára, bár az nem csupán gazdasági felügyeletről, hanem az ellátásszervezésről is szólt, és annak kimúlásában volt szerepe a szakmai szervezeteknek is. Zárt körben a Magyar Kórházszövetség elnökségi tagjaként Nagy Anikó az egyik leghangosabb ellenzője volt elődje kancelláriaterveinek, és államtitkárként nem szeretne gazdasági felügyelőket ültetni a kórházak vezetőinek nyakába. Központilag tekintené és szervezné át területenként és intézményenként a kapacitásokat, a betegutakat és a kórházi portfóliókat, szakmai, minőségi indikátorok mentén figyelembe véve azt is, hol, és milyen gyógyító munkát végeznek az ellátók. Mindezt úgy, hogy a gyógyítás szabadsága az orvos kezében maradjon, és a gyógyítást ne a fiskális szempontok határozzák meg.

Ónodi nagy hanggal beharangozott öt pontja villámgyorsan bukott meg a nagypolitika szorítójában, a politikailag pehelysúlyú államtitkárt hatalmas jobbegyenesekkel terítették le a nehézsúlyú kormányzati emberek. Ónodinak a K.O. után  nem is maradt más választása, mint beszállni a látszat-szakpolitizálásba. Bár politikusként vallotta, hogy „az üléspont határozza meg az álláspontot”, gyakorta hangoztatta, hogy volt intézményvezetőként „pontosan ismeri a trükkök százait”, amikkel az egészségügyi menedzsmentek élni szoktak az intézménygazdálkodásban. Ezek után a szakma részéről sem számíthatott másra, mint pofonokra, így végül már csak árnyékbokszra volt lehetősége a szorító sarkába szorulva.

Fotó: 123rf

Kevesebb monoklival úszta meg Zombor Gábor, aki bár kormánypárt-politikusi háttérrel és sikeres kórházigazgatói múlttal nehézsúlyúként érkezett ringbe, ám idejekorán dobta be a törölközőt. Emlékezetes mondata volt 2015 májusában az „önöknek mindenben igazuk van”, majd a béremelésért tüntető szakdolgozókkal azt is közölte: amiben nem kompetens, azt igyekszik képviselni a döntéshozók előtt. Azaz, abban, hogy költeni kell – például a béremelésre – legkevésbé sem a szakpolitika szava a döntő. Végül aztán – nagy nehezen – került némi apró a bérek emelésére, hogy ne legyen annyira hangos az elégedetlenség szava, de az uniós forrásokon kívül nemigen akaródzott a gazdaságpolitikának jelentős többletforrást biztosítani az egészségügy számára, bár ennek ellenére Zombornak és később Ónodinak is sikerült némi plusz pénzt terelni az egészségügybe.

Bizonyítsatok!

Az elmúlt nyolc évben Banai Péter Benő államháztartásért felelős államtitkár – aki most is ezen a poszton funkcionál a Pénzügyminisztériumban – minden egészségügyi konferencián kifejtette, hogy amíg az egészségügy vezetése nem bizonyítja, hogy hatékonyan költi el a számára biztosított forrásokat az ágazat, nem számíthat az eddiginél nagyobb szeletre a költségvetési tortából.

Az új kormányzati struktúrában miniszterét, így kabinetbeli képviseletét is vesztett ágazat lefokozott szakpolitikusai pedig belementek a játékba, és évek óta bizonygatják és mutogatják, hogy a forráshiány miatt helyenként igencsak alulteljesítő egészségügybe kéne néhány milliárd. Ezt egyébként pontosan értik és látják a gazdasági tárcánál is, csak hát az egészségügy nem kormánypolitikai tényező. Mert azért eldöcög az ellátás. Néha-néha megjelennek ugyan elégedetlenkedő hangok a sajtóban, és feltűnnek – hajdan vezető szakpolitikusként dolgozó – szakértők, akik elmondják, mit kellene most már nagyon sürgősen megtenni. Igaz, ők korábban ugyanazokon a grádicsokon bukdácsoltak, mint mostani utódaik, majd táncoltak vissza ugyanúgy, ahogy a jelenlegiek.

Kongathatja itt a vészharangot bármilyen elismert szakember, államtitkár, közép vagy felsővezető, hogy fiskális szempontok miatt nem kéne baltával szétverni az ÁNTSZ-t és az OEP-et, el kéne indítani a népegészségügyi programokat, mert az hosszú távon megtakarítást hoz az államkasszának; régóta hangoztatják, hogy korrigálni kellene a HBCS-t, ám ennek jelentőségét egyelőre egyetlen egészségpolitikus sem tudta megfelelően kommunikálni a gazdasági döntéshozók felé. Ha megszüntetni nem is lehet, de legalább át kéne szabni a 2004-ben átmenetileg bevezetett tvk-t. Mindez a pénzügyi döntéshozókat azonban egy cseppet sem érdekli. Jól látszott ez már a kormánytól látszattámogatást kapott Szócska-féle Semmelweis Tervnél is, ami akkor esett kútba végleg, amikor kapacitás- és betegút-térképekkel, hálózatkutatások eredményeivel felvértezett szakpolitika azt próbálta bizonygatni, miért van szükség az „egyenszilárdságú ellátás” biztosításához több pénzre.

A szakpolitika teljes tehetetlenségét számos más példa is igazolja. Bár Zombor „utolsó leheleteként” a Parlament ugyan elfogadta 2015-ben a szakma által is haladó szelleműnek ítélt és üdvözölt alapellátási törvényt, az államtitkárság viszont már arra sem volt képes, hogy jóváhagyásra a kabinet elé vigye a kormányzati kommunikációban „kiemelt prioritásként” kezelt alapellátás rendeleti szabályozását. Mert ahhoz már pénz is kellett volna.

Kásler Miklós hivatalba lépésével úgy tűnt, erős képviseletet kapott az egészségügy, a tárcavezető nem is igen foglalkozik az általa vezetett minisztérium égisze alá tartozó egyéb területekkel. Azt látni lehet, hogy a társadalmi elégedetlenségre okot adó területek rendbetételére kapott utasítást, hiszen elsőként vette sorra a közbeszédben nagy publicitást kapó, így szélesebb közönséget foglalkoztató témákat, mint a sürgősségi ellátás, vagy a kórházi fertőzések. Készül országos program az előbbire, és megjelent rendelettervezet az utóbbira. Célzottan bővülő költségvetési forrásoknak azonban nyoma sincs, és bár a miniszter bőséggel nyilatkozik a kormánypárti sajtónak – kerülve az ellenzéki, vagy a szakmai orgánumokat – a „miből valósul meg mindez” kérdésre egyelőre nincs válasz. Az vagy el sem hangzik, vagy nem kerül be a nyilatkozatokba.

Pedig bizony, már ahhoz is pénz kell, hogy a szakma javaslata szerint felmérjék a sürgősségi betegellátók valós akut ellátási terhelését és igényeit, ahhoz meg pláne, hogy az adatok függvényében ne csak meghatározzák, hanem meg is kapják az ellátáshoz szükséges kapacitásokat és finanszírozást az SBO-k. És nem keveset kell költeni arra sem, hogy a kórházakban rendelkezésre álljanak az infekciókontroll tárgyi és személyi feltételei.

Pénz kell Kásler nemzeti egészségprogramjainak, és az azokra épülő népegészségügyi program tényleges végrehajtásához, hogy az ne csak írott malaszt maradjon, mint az összes eddig bőrkötésbe került, majd a szakpolitikusok íróasztalaiban elsüllyesztett projekt. A szakma húsz éve igyekszik bizonygatni a kormányzatoknak, hogy megéri befektetni a népegészségügyi programokba. Kiváló példa erre a vastagbélszűrés, amelynek – egészségügyi és gazdasági – hasznosságát számtalan pilotprojekttel alátámasztották. Azonban – szintén húsz éve – egyetlen kormány sem szánt arra pénzt a költségvetésből, hogy be is vezessék a szervezett szűrést. (Amikor pedig jut rá uniós forrás, a projekt korábbi felelősének mulasztásai miatt az is elúszni látszik.)

Az időhúzásra mindig van ötlet

A kormányzati kommunikáció fantasztikus egészségügyi ellátást fest a választópolgár elé, naponta lehet méltatni a kormány nagylelkűségét a szakmai szervezetek által hosszú évek alatt kiizzasztott béremelés kapcsán, igaz, a kollektív szerződés tárgyalása során százszor átrágott adatokat kért be bizonyítékként újra és újra a nemzetgazdasági tárca, hogy miért is indokolt a fizetések emelése. Remek eszköz az időhúzásra.

Történt mindez egyébként éppen akkor, amikor a szakmai szervezetek – sokadik alkalommal – elkészítették a Szócska Miklós, majd később a Zombor Gábor vezette államtitkárságok által is bevezetni szorgalmazott életpályamodelleket, amelyek végrehajtásra készen ott voltak az íróasztalon. Csak pénz kellett volna hozzá. Ekkor azonban a semmiből feltűnt Cser Ágnes, az ágazat reprezentatív szakszervezetének mondott MSZ EDDSZ vezetője, és a ksz újratárgyalását követelte. Igaz, hogy az általa képviselni kívánt egészségügyi dolgozók kifütyülték a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara által szervezett tüntetésen, jelezve, mennyire tartják hitelesnek, ez azonban sem a szakpolitikát, sem a kormányt nem akadályozta meg abban, hogy másfél éves tárgyalássorozatba kezdjen vele, csendben sutba dobva az addig preferált életpályamodelleket.

Az senkit nem érdekel, hogy a mai napig vannak olyan szakdolgozók például az alapellátásban, akik minimálbért kapnak a munkájukért, annak ellenére, hogy az őket foglalkoztató háziorvosok praxisainak finanszírozása ma már 520 ezer forinttal több havonta, mint 2015-ben. Ez idáig mindenki számára láthatatlanok maradnak az egészségügyi intézmények háttérdolgozói is.

Egészségügy? Kit érdekel?!

Miközben az egészségügyi ellátást zömében igénybevevő társadalmi rétegnek akár életkora, akár egészségi állapota miatt nincs érdekérvényesítő képessége – daganatos betegek, haldoklók, és idős emberek nem fognak transzparensekkel utcára vonulni jobb ellátást követelve –, az egészséges populációból hiányzik a szolidaritás. Aki teheti, ismeretségeken keresztül vagy hálapénzzel próbál kiskapukat keresni az átláthatatlan ellátórendszerben, vagy kifizeti a magánellátást. Az viszont nem jut eszébe, hogy mi van azokkal a nemzettársaival, akik ezt nem tehetik meg. Amíg az egyes polgár nem szorul rá, nem foglalkozik az állami egészségüggyel – utána is leginkább csak azzal, hogy minél kevesebbet kelljen vele találkoznia. A szétaprózott, egymással szembeállított társadalmi rétegek soha nem lesznek szolidárisak agyonhajszolt ápolókkal, vagy kizsigerelt – a főként nem hálapénzes, vagy magánellátásban is eladható (átlagjövedelemből megfizethető) szakmákban dolgozó – orvosokkal, hiszen a kormányzati kommunikáció folyamatosan sulykolja a soha nem látott mértékű béremelést, az évente százmilliárdokkal emelkedő ágazati ráfordítást.

A sajtóban megjelenő hírekben és a közösségi oldalakon a polgár hálapénz-leső orvosokról, a beteggel minősíthetetlen hangon beszélő ápolókról olvas, erre rátesz egy lapáttal az ÁSZ elnöke a csaló, közbeszerzésekkel trükköző kórházigazgatókkal. Akiket nem mellesleg öt évvel ezelőtt a még most is regnáló kormány tartott alkalmasnak az intézmények vezetésére, és akik gúzsba kötve is táncolnak a kormányzat diktálta muzsikára, hogy megőrizhessék pozícióikat.

Ilyen körülmények között egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy senki nem akar ápolónak tanulni, aki pedig az orvosi hivatást választja, már medikusként a külföldi álláslehetőségeket böngészi. A most aktív, komoly ellátásra még nem szoruló, ezért az egészségügy rendbetételét egyáltalán nem követelő társadalmi rétegek 10-15 év múlva szembesülnek majd azzal, hogy nemhogy agyonhajszolt, de semmilyen személyzet nem lesz, aki tisztába teszi, megeteti, sebeit bekötözi, vagy megoperálja. Az előrelátás nem éppen a magyar ember legfőbb tulajdonsága – látszik ez az egészségi mutatókon is –, így ezzel a kormányzatoknak kéne foglalkoznia, de nem teszik sem az egészségtan bevezetésével, sem a saját magunkért való felelősségvállalás ösztönzésével.

Bár volt idő, amikor az orvostársadalom kormánybuktató erőket volt képes összehangolni, mára szétaprózódott, néhány szirénhangtól eltekintve nem, vagy a jelenlegi átláthatatlan viszonyok fenntartása mellett politizál. A többség valamilyen módon megtalálja saját boldogulásának kiskapuit, nem is törekszik arra, hogy szervezetekbe tömörülve megtisztulást, rendbetételt követeljen, vagy például az orvosi kamara megújulásáért – akárcsak négyévente egy szavazás erejéig – megerőltesse magát. Nem zavarja, hogy nincsenek szakmai irányelvei, eszközei, főz azzal, amije van, ki ügyesebben, ki kevésbé. Miközben időnként felhorgadnak, hogy kevés a társadalmi megbecsülés, a szakma presztízsét romboló kollégáikat nem közösítik ki maguk közül.

Így aztán a most negyedik ciklusát kezdő Orbán-kormányon sem társadalmi, sem szakmai oldalról nincs nyomás, hogy érdemben hozzányúljon az egészségügyhöz, amit immár nyolc éve halogat.

A kormányzaton belüli bokszmeccsek elhivatott, motivált szakemberek munkakedvét veszik el, így lassan elhasználódik minden arc, aki azzal az – egyre inkább úgy tűnik, hogy téves – elképzeléssel lép (vagy hajlandó odalépni) az ágazat élére, hogy szakértelme, vagy személyes kapcsolatai révén áttörést tud elérni.

Nagy Anikó hozzáértő, motivált, elhivatott szakemberként szállt be a ringbe. Most kapja az első jobbegyeneseket. Hogy lesz-e K.O., azt most még nem tudjuk. Az elmúlt nyolc év meccseinek eredménye mindenesetre nem sok jóval kecsegtet.