Gyógyszerész által vezetett COPD-s betegoktatási program
A betegoktatási programok asztmás betegeknél tapasztalt sikere alapján felmerült, hogy válogatott COPD-s betegeknél hasonló eredményt lehetne elérni a beteg által kezdeményezett, a kezelési tervnek megfelelő korai beavatkozással.
A COPD-exacerbáció korai antibiotikus vagy szteroidkezelésével esetenként elkerülhető lenne a kórházi felvétel. A kezelési terv ezen kívül olyan fontos adatokat is tartalmazzon, mint a helyi kórház és a körzeti orvos elérhetősége, az ambuláns szakasszisztens (respiratory specialist nurse – Magyarországon nincs ennek megfelelő szakszemélyzet) vagy az oxigénszállítók telefonszáma.
Az egyénre szabott kezelési terv világos utasításokkal szolgál a beteg számára, hogyan szedje gyógyszereit, ha jól van, és mit tegyen, ha romlanak a tünetei. Jóllehet az asztmás betegek sem követik mindenben a kezelési tervet, mégis számos vizsgálat támasztja alá, hogy a kezelési tervvel rendelkező betegek esetében szignifikánsan ritkább az exacerbáció és jobb az életminőség.
Jelen összefoglalónkban bemutatott tanulmányukban a szerzők (MR Khdour, JC Kidney, BM Smyth és JC McElnay, Gyógyszerész által vezetett COPD-s betegoktatási program; Br J Clin Pharmacol 2009, 68:588-598) egy gyógyszerész által irányított betegoktatási programba bevont COPD-s betegek körében szerzett tapasztalataikat teszik közzé. A betegeket egy belfasti kórház ambulanciáján toborozták. A vizsgálatban legalább egy éve diagnosztizált, ambulánsan gondozott COPD-s betegek vehettek részt, ha nem szenvedtek szívelégtelenségben, féléven belül nem vettek részt pulmonológiai rehabilitációban, nem voltak súlyos tanulási nehézségeik vagy mobilitási problémáik, illetve nem szenvedtek valamely betegség végstádiumában. A betegeket két csoportba randomizálták: egy intervenciós és egy kontroll-csoportba; a két csoport a legfontosabb jellemzőiben alig tért el egymástól. A bevonáskor minden betegnél spirometriát végeztek, a betegek kitöltötték a Szent György Kórház Kérdőívét (életminőség teszt), a rendszeres gyógyszerhasználatot felmérő skálát (Morisky), illetve egy általános adatokat rögzítő kérdőívet (sürgősségi ellátások száma az elmúlt évben, gyógyszerek, társbetegségek, testtömeg-index, dohányzás), valamint egy a COPD-re vonatkozó ismereteket felmérő tesztet. A teszteket 6 hónappal, majd 12 hónappal később megismételték.
Az intervenciós csoportban a gyógyszerész egyénileg kb. egy órán keresztül foglalkozott a beteggel, és részletesen felvilágosította a COPD mibenlétéről, a számára felírt gyógyszerekről, valamint a tünetek kezeléséről, gyakorolta vele az inhalációs eszközök használatát (írásbeli segédanyagot is kaptak a betegek). Ezen kívül néhány egyszerű testgyakorlatot is mutatott a betegnek, valamint relaxációs technikákat, illetve az expektorációt segítő gyakorlatokat. Az utóbbiakat összefoglaló kis füzetet a betegek haza is vihették magukkal. A dohányos betegeknek a kórházban folyó leszoktató programban való részvétel lehetőségét is megadták. A félévenkénti követő viziteken kívül 3 havonta biztatásképpen telefonon is felhívták a beteget. A kontroll-csoportba került betegek nem részesültek részletes oktatásban.
A vizsgálatba 173 beteget vontak be, a végső kiértékelésbe 72 beteg a kontrollcsoportból, 71 az intervenciós csoportból került be. A betegek zöme idős volt, alacsony iskolázottságú, közepes vagy súlyos COPD-vel, valamint a betegek felének jelentős társbetegsége is volt (oszteoporózis, artritis, diabetes, keringési betegségek). A hat hónapos kontrollnál az intervenciós csoport betegeinél szignifikánsan ritkábban szerepelt sürgősségi ellátás vagy akut exacerbáció miatti kórházi felvétel. A kontroll-csoport szignifikánsan gyakrabban kereste fel soron kívül háziorvosát. Ez a trend megmaradt az egyéves kontroll időpontjában is. A kórházi kezelés időtartama szintén szignifikánsan hosszabb volt a kontroll-csoportba tartozó betegek esetében. A betegek életminősége a SGRQ szerint szignifikánsan jobb volt az intervenciós csoportban a hathónapos kontroll idején, azonban az eltérés a két vizsgált csoport között csak a tünetek és a hatás alskálán maradt szignifikáns az egyéves kontrollnál. A betegek terápiahűsége (adherenciája) az intervenciós csoportban magasabbnak mutatkozott a kontroll-csoporttal összevetve, de a különbség nem volt jelentős (6 hónapnál 81 vs. 63%, 12 hónapnál 77,8 vs. 60%). A COPD-vel kapcsolatos ismeretekben nem volt szignifikáns eltérés a két csoport vonatkozásában, bár az ismeretek szinten tartása jobb volt az intervenciós csoportban a 6 és a 12 hónapos vizsgálatnál egyaránt. A dohányosok aránya nem változott egyik csoportban sem szignifikánsan a vizsgálat ideje alatt.
Az intervenciós csoport betegei 50 százalékkal ritkábban részesültek sürgősségi ellátásban, 59 százalékkal csökkent a kórházi felvételeik száma és 39 százalékkal csökkent a soron kívüli háziorvosi vizitjeik száma az egyéves követés során. Korábbi vizsgálatok hasonló eredményekkel szolgáltak. A betegoktatás a legnagyobb hatást a középsúlyos és súlyos betegcsoport kórházi felvételeinek és sürgősségi ellátásainak számára fejtette ki, átlagosan 40-50 százalékkal csökkentve azokat. Az egy éves követés során észlelt hatékonyságcsökkenés felhívta a figyelmet arra is, hogy a betegek sokkal intenzívebb gondozási programra szorulnak a cikkben ismertetettnél.
