Fásultság, kiégés, hitehagyottság

A múlt század végén vált általánossá a pénzhiány, majd századunk első évtizedeiben ezt már megelőzte az orvos- és nővérhiány. Mostmár a harmadik, legfontosabb hiánnyal nézünk szembe: a jövőkép, a bizalom, a perspektíva, a megbecsültség hiányával. Ezért csúszik szét a rendszer, ezért egyre fásultabb és személytelenebb az ellátás. És persze ez a fontosabb oka az elvándorlásnak, mert nem (csak) a magasabb fizetésért mennek, hanem a szakmaiságra építő rendezett viszonyok, az átlátható előmenetel miatt is. Az itthon maradottak egyre reménytelenebbek, nem látnak kiutat, és azt, hogy egyáltalán merre van az előre. Az egészségügy dolgozói egyáltalán nem tudják, hogy hányat kell még aludni addig, amíg a szakma visszakapja külső megbecsültségét és belső rendjét. Ma mindkettő hiányzik, még ígéret szintjén sem létezik. Totális a jövőkép-nélküliség, napról napra megy a harc a túlélésért, és csak az egyéni kis alkuk megkötése segít ebben.

A szétcsúszás tényleg teljes körű. Mindenki a saját túléléséért, és/vagy kiharcolt privilégiumának őrzéséért küzd. Ez így ugyan nem jó, de ne nyúljanak hozzá, mert csak rosszabb lesz. Úgyhogy csend van, látszólagos béke. Az egészségügy csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai, Sándor Máriát rég magára hagyták a társai, a betegek meg oda sem álltak mögé. Nem kockáztatok, mert esélytelen, hogy változzon, de a munkám elvégzem, mert ez a hivatásom, akármilyen is. Mert az egészségügy tradicionálisan arra szocializált, hogy tegye a dolgát. De egyre fáradtabban, hitehagyottabban, és egyre kisebb elégedettséggel, akár az orvos, akár a beteg szemszögéből nézzük. Az alul lévők – a többség – húzza az igát, három műszakból, több munkahelyről jön össze a megélhetéshez szükséges pénz, ráadásul a létszámhiány miatt sokszor több ember helyett is dolgozva. Ez a belénk égett szakmai drive – ami tovább lök előre –, minden szinten megvan: az egészségügy dolgozóinak többsége, ha fáradtan is, ha néha látszólag kelletlenül is, de nagy szakértelemmel és lelkiismeretesen végzi a munkáját. Hogy ezt nem érezzük, nem értékeljük eléggé, az inkább a rendszer szervezetlenségén múlik.

A lecserélt, rövid pórázon tartott intézményvezetés nem a gazda szemével jár-kel a kórházban, hanem „igazodás-központúan” a túlélésre játszik, és kommunikációs válságkezelést tanul a tisztességes működtetés, rendközpontúság helyett. (És az sem ad túl nagy erkölcsi tartást, hogy esetleg kénytelen partner lenni a túlárazott építkezésekben, gépbeszerzésekben.)

A teljes írást a Magyar Narancs új, egészségügyi blogján, a Materia Medica-n olvashatja.