Barbie baba testébe zárták kísérleti alanyaikat
Svéd idegkutatók évek óta kísérleteznek azzal, hogyan érzékeli agyunk a testünket. Most sikerült létrehozniuk egy olyan illúziót, amelyben az önkéntes kísérleti alanyok egy műtestet – akár egy élettelen Barbie babáét, akár egy négyméteres óriásét – éreztek a magukénak.
Henrik Ehrsson és a Brain, Body and Self Laboratory munkatársai azt kutatják, mennyire valósághűen érzékeli agyunk a testünket és a környezetünket. A kísérletekből kiderült, hogy agyunk meglehetősen könnyen megtéveszthető.
2008-ban a kutatóknak kísérletileg sikerült előidézniük a testen kívüli élményt. Több kísérletet is végeztek, de mindegyiknek a lényege az volt, hogy az önkéntesek fejére a videojátékokhoz is használt, két kis képernyővel felszerelt "szemüveget" helyeztek, és a képernyőkre vagy egy másik ember, vagy egy próbababa fejére szerelt kamerapárból érkező képet vetítettek. A kísérleti alanyok bal kezének középső- és mutatóujjára elektródákat erősítettek, s ezeket mérőműszerrel kötötték össze, hogy láthatóvá tegyék az önkéntesek érzelmi reakcióit.
A regényírókat és a filmkészítőket régóta foglalkoztatja az a kérdés, milyen érzés lehet egy a megszokottnál jóval kisebb vagy nagyobb testben élni. Jonathan Swift majd 300 éve írta meg Gulliver történetét, aki törpék és óriások országában járt. Lewis Carroll regényeinek hőse, Alice saját maga zsugorodik össze, illetve nő meg különféle italok és ennivalók hatására. Ezeknek az élményeknek az átélése azonban a fantasztikum birodalmába tartozott egészen mostanáig.
A svéd kutatócsoportnak a testen kívüli élményt előidéző kísérletekhez hasonló megoldásokkal sikerült olyan érzékcsalódást létrehozni a kísérleti alanyoknál, amelynek hatására az egyének akár egy Barbie babában, akár egy négyméteres óriásban érezhették magukat.
A kutatók a PLoS ONE szabad hozzáférésű online folyóiratban leírják, hogy ez az érzékcsalódás alapvetően megváltoztatja azt, hogy miként érzékelik a személyek a fizikai világot. A kisebb testben "lévők" úgy érezték, hogy a világot óriási kezek és fa méretű ceruzák népesítik be. Az óriás testbe "bújt" emberek viszont ugyanezeket a dolgokat parányinak, a valóságos tárgyak játék verziójának érzékelték.
Azért, hogy a kísérleti alanyok a magukénak érezzék ezeket a műtesteket, a kutatók a testen kívüli élmény előidézéséhez hasonló módszert alkalmazták. A kutatók vagy puszta kézzel, vagy egy bottal egyszerre megérintették a résztvevők és a méretarányos próbababák lábát. A vizsgálati alanyok azonban a saját lábuk helyén a műtestek lábát látták a szemük előtt lévő monitorokon át. A tapintásnak és a látásnak ez a kombinációja elegendő volt ahhoz, hogy becsapja az alanyokat, és saját magukénak érezzék a hamis lábat. A kísérlet vezetője, Björn van der Hoort még meg is izzasztotta az egyik résztvevőt, amikor egy késsel elvágta a próbababa lábát.
A dolgok ez után kezdtek igazán különösre fordulni. A kutatók titokban kicserélték a próbababa lábát vagy egy 400 centiméteres óriás, vagy egy 80 centiméteres törpe, vagy egy 30 centiméteres baba lábára. Ezután egy kockát lógattak a kamerák elé, és megkérték az alanyokat, írják le szavakkal, illetve mutassák meg kézzel, mekkora szerintük a kocka. Ha az új láb apró volt, akkor az alanyok hajlamosak voltak túlbecsülni a kocka méretét. Ha azonban a műláb óriási volt, akkor alábecsülték – átlagosan 40 százalékkal – a kocka nagyságát.
A következőkben Van der Hoort azt tervezi, hogy agyi képalkotó eljárással vizsgálja meg, miként reagál az agy arra, amikor azt tapasztalja, hogy a test túl kicsi vagy túl nagy. A kutató feltételezi, hogy az agynak a látással és a térérzékeléssel kapcsolatos részei egyaránt aktívak, amikor az emberek megpróbálják elképzelni, hogyan alkalmazkodjanak az új méretükhöz.