Barabási Albert-László a kutatás szabadságáról
A világhírű hálózatkutatót kutatási eredményeiről, a sikerről, valamint a hazai tudomány jelenlegi helyzetéről kérdezte az mta.hu.
2018 szeptemberében jelent meg A képlet című könyve, mely az eladási sikerlisták élén áll. Nem sokkal később, 2018 októberében nyerte el Lovász Lászlóval, az MTA elnökével közösen az ERC szingergiapályázatát. Most pedig a Bolyai János Alkotói Díjhoz gratulálhatunk. Mennyire köszönhető az egyik siker a másiknak?
Amint A képlet című könyvben is írtam, általában a sikerhez teljesítményre van szükség, de ez önmagában még nem elég. Vegyük először a teljesítményt, talán ez a legfontosabb szempont ebben az esetben. A hálózatelmélet napjainkra már elég széles körben ismertté vált, és méltó elismerést is kap a közönségtől. Ehhez az kellett, hogy húsz évvel ezelőtt Albert Rékával és néhány további kollégával együtt sikerült alapvető eredményeket elérnünk ezen a szakterületen. Ez a tendencia még ma is tart, az elmúlt években további kiemelkedő eredményeket értünk el, melyek továbbvitték a hálózatelméletet – a skálafüggetlen hálókból kiindulva a robusztusságon és az emberi mozgáson át legújabban eljutottunk a kontrollal kapcsolatos kérdésekig. Szerintem ez a teljesítmény jelenti azt a tudományos alapot, mely lehetővé tette, hogy megnyerjük Lovász Lászlóval közösen az ERC-pályázatot, és ezt jutalmazták a most átadott Bolyai-díjjal is. A könyvben mindig hangsúlyozom, hogy a siker – különösen a kiugró siker – esetében soha nem arról van szó, hogy olyan személyt ismernek el, akinek nincs teljesítménye. Ilyen is előfordul, de csak nagyon ritkán, és nem is tart sokáig. Az igazi kérdés inkább az, hogy a rengeteg, komoly szakmai eredményeket elérő tudós közül ki az, aki megkapja ezeket az elismeréseket. Legyen szó akár az ERC-pályázatról vagy a Bolyai-díjról. A nyertes kiválasztásában egy-egy korábbi siker nagyon sokat számít. Tehát ha egy intézmény egy kutatót korábban már jutalmazott, akkor az nagyobb biztonságot ad a következő bizottságnak abban, hogy jó helyre kerül a díjuk. (...)
Siker és hálózat – ahogy Ön is írja – két összefüggő tényező. Mi a véleménye a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatáról, sikeres hálózatról beszélhetünk ebben az esetben?
A magyar tudomány rengeteg eredményt ért el, nagyon sok látható sikert halmozott fel az elmúlt 100 évben éppúgy, mint a legutóbbi évtizedekben. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatában dolgozó kutatók cikkei a világ legrangosabb folyóirataiban jelennek meg. Tehát egy nagyon sikeres intézményrendszerről van szó, ami komoly tudományos eredményeket ér el. De ez nem jelenti azt, hogy a rendszernek ne lenne szüksége néha változásra. A kérdés az, hogy az akadémiai intézeteket lehet-e adaptálni a megfelelő körülményekhez. Magyarországon éppúgy, mint Amerikában tisztában kell lennünk azzal, hogy nagyon erős versenytárs jelent meg a Keleten: a kínai tudomány képében, amely a publikációk számában már meghaladta az amerikait. A kínai tudományos publikációk impaktfaktoros megjelenéseinek aránya ugyan még nem olyan magas, de ha ilyen mértékben haladnak, akkor előbb-utóbb ebben is utol fogja érni a nyugati tudományt. A nagy kérdés a magyar tudomány számára az, hogy hol tudja elhelyezni magát ebben a kelet–nyugati pólusban, melyek lesznek azok a területek, amelyeken kiválóak tudunk maradni. Vannak ilyen kiemelkedő területek, tudományos iskolák Magyarországon: említhetném a matematikai iskolát vagy az agykutatás területét, a statisztikus fizikai iskolát is, ahonnan én is jöttem, és számos egyéb területet. A kérdés, hogyan nézzen ki a hálózat, hogy a legjobb iskolákat olyan mértékben tudja támogatni, hogy ezt a minőséget megtartsák. Illetve más területeknek képes legyen megadni a felzárkózás lehetőségét. (...)
Ön szerint mi jelenti a legnagyobb bizonytalanságot a jelenlegi helyzetben?
Magyarországon – különösen a rendszerváltás után, de azt megelőzően is – a Magyar Tudományos Akadémia garantálta a kutatás függetlenségét és objektivitását. A legnagyobb problémát a jelenlegi helyzetben, amikor a kormány át akarja venni a kutatóhálózat irányítását, a bizalom hiányában látom. Vagyis nem lehet tisztán látni a garanciákat arra vonatkozóan, hogy az egyes intézetek kutatási szabadsága megmarad-e. Tulajdonképpen mindegy lenne, hogy ki a gazdája a hálózatnak, ha a kutatók azzal foglalkozhatnak, ami szakmailag indokolt. A probléma abból fakad, hogy van egy kialakult és jelenleg is jól működő rendszer az Akadémiánál, és azt sem a kutatók, sem az Akadémia nem látja, hogy a kormány egy olyan alternatívát nyújtana, amely a jelenlegi függetlenséget teljes mértékben továbbra is garantálni tudja. (...)
