Az a baj, hogy erős a szíve
Az nem jó, ha valakinek „erős a szíve”. Mert az csak azt jelenti, hogy tovább tart a szenvedés. A WMN írása a kegyes halállal is foglalkozik.
Ahogy hallgatom, érzem, amint feltör bennem az emlék, amikor a haldokló anyám mellett ülök a kórházi ágyon, és az orvos csendben mondja: „akkor lesz vége az egésznek (anyámnak), amikor a szíve feladja. Ezért ha nem akarjuk, hogy szenvedjen, akkor morfiumot kellene adni. Több morfiumot, és utána már nem fog felébredni.”
Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy az orvos azt mondja: öljük meg anyámat. Pontosabban azt kéri, hogy adjak hozzájárulást ahhoz, hogy eutanáziát végezzenek. Végezzünk.
Kegyes halál. Tudtam, hogy így hívják az eutanáziát magyarul. Tudtam, mert akkor kezdtem a jogi egyetemet. És így tudtam azt is, hogy amit az orvos kér tőlem, azt tiltja a jog.
A fejemben, az eszemmel, sok mindent felfogtam, de akiről dönteni kellett, az az anyám volt. Az anyám, aki miatt az ördöggel is alkut kötöttem volna, ha még csak akár öt tiszta percet ad neki, amikor velem van. Vagy csak legyen egy perc, vagy csak egy pillanat. Bármennyi. De velem. Alkudtam volna, csaltam volna az időt. Mert úgy szerettem az anyámat, ahogy csak a halál kapujában lehet szeretni. Hogy nincs benne sem feltétel, sem elvárás, sem vágy.
Azóta tudom, hogy egy „lassan haldoklóval” nem tud mit kezdeni a rendszer.
A kórházi osztály, ahol kimondják a halálos verdiktet, általában ki kell, hogy rakja a beteget. Az „elfekvők” (milyen rohadt cinikus szó), sokszor olyan rossz hírűek, hogy csak azok maradnak ott, akiknek nincs hozzátartozójuk, aki minden követ megmozgatva bekönyörgi a beteget egy másik kórház kevésbé rossz hírű osztályára, hogy élete utolsó néhány napját, hetét méltóságban tölthesse. A hospice-szolgálatok telítettek, ahogy a barátnőm mondja, „csak rákos betegeket” fogadnak. Talán most sajnálja először, hogy az apja nem rákos....
