A magyar egészségügynek paradigmaváltásra van szüksége

Közel negyedszázada működnek Magyarországon az önkéntes egészségpénztárak, amelyek – miközben szakmai körökben egyre több szó esik a kiegészítő biztosítások szükségességéről – egyre inkább partvonalra szorulnak. A kormányok nem vették észre a bennük rejlő lehetőségeket vagy a pénztárak lobbiztak rosszul?

Nem nevezném partvonalra szorulásnak, hiszen az egészségpénztárak díjbevétele 50 milliárd Ft felett van, az egészségbiztosítás ennek negyedével büszkélkedhet. A taglétszám meghaladja az 1 milliót, és újra növekedésnek indult. Arra gondol, hogy miért nem váltunk biztosítókká?

Nem! Arra, hogy miért nem sikerült fölzárkózniuk a társadalombiztosítás mellé, elősegítve egy olyan szisztéma kialakítását, amelyben a tb-tagság mellett mindenki rendelkezik kiegészítő egészségpénztári tagsággal is.

Erre a rövid válasz, hogy nem volt rá politikai akarat. A pénztárak megalakulásakor – ami az Antall-kormány idején történt – volt ilyesmire törekvés, gondolom, annak idején talán a francia mutuellek példáját gondolták követhetőnek. Eleinte úgy tűnt, mintha biztosítási irányba mozdulnának, de ez nagyon emlékeztette a munkáltatókat a társadalombiztosítási rendszerre. Az volt a népszerűbb mondás, hogy mindenki arra költi a pénzét, amire akarja, vagyis: a munkáltató ad 5–10 ezer forintot havonta, amit tetszés szerint használhat fel az alkalmazott. Ez nagy növekedést generált. A pénztárak folyamatosan jelentkeztek a mindenkori illetékes miniszternél, később államtitkárnál, koncepciókkal, de eredménytelenül. Később a béren kívüli juttatásokon belül más minisztériumok kezdték diszpreferálni a pénztárakat, olyan könnyen készpénzre váltható elemek kerültek be, mint a SZÉP kártya vagy az Erzsébet utalvány. Most egy újabb fordulat közeledik, gyakorlatilag az adórendszer segítségével a rendszerből folyamatosan „kivonják” a munkaadókat. Ez 2019-ben tetőzik, bár lehet, hogy még ennél is rosszabb lesz a helyzet.

Mire gondol?

A klasszikus egészségpénztári munkáltatói szerepvállalás a tagdíjátvállalás volt, ami azt jelentette, hogy a munkáltató által átvállalt tagdíjrész is a tag egyéni számlájára került, és arra költhette, amire akarta. Vásárolhatott belőle gyógyszert, gyógyászati segédeszközt, de fizethetett egészségügyi szolgáltatónál is. Ennek vége, ilyen nincs többé, nincs tagdíjaátvállalás, tovább csökkentették a munkáltatók szerepét.

S mi maradt?

A célzott szolgáltatás, amikor a munkáltató egy bizonyos, általa meghatározott szolgáltatásra ad pénzt, s ez akár egészségpénztári szolgáltatások összessége is lehet, de szűkítheti ezt mondjuk a szűrővizsgálatokra vagy éppen a szemüvegvásárlásra is. Én ezt komoly lehetőségnek látom, mert jóval tágabb teret ad a munkáltatóknak, hogy juttatásaikat testre szabják. Megpróbáljuk feltölteni tartalommal, s akár jelentős taglétszámbővülést is hozhat.

A magánemberek, a munkavállalók mennyire hajlandók áldozni az öngondoskodásra?

Láthatóan nő az ilyen irányú hajlandóságuk. A mi filozófiánk évek óta a magánemberek, az egyéni befizetések felé való törekvés, ennek tudható be, hogy miközben 2018-ban esett a pénztári piac, mi nőttünk.

Elmehetnek a pénztárak biztosítói irányba?

Elvileg az egészségpénztár csinálhat egészségbiztosítást, kicsiben mi is csinálunk. Kóstolgatjuk ezt a lehetőséget. Együttműködünk egy biztosítóval, áttéve rá a kockázatvállalási részt. Ahhoz, hogy az egészségpénztárak biztosítóként működhessenek, jogszabályi feltételeket kellene pótolni. Ilyen például a biztosítóknál létező szigorú tőkemegfelelés, ami arra nyújt garanciát, hogy az általunk kitalált terméket – szolgáltatást – képesek vagyunk valóban biztosítani. Ez jelenleg hiányzik.

Az említett – ám pótolható – jogszabályi hiányosságokon túl mi tartja vissza ettől a lépéstől a pénztárakat?

Az a hatalmas adóelőny, ami a két rendszer között feszült. Amíg a munkáltató 2018-ig nullaszázalékos adóval vásárolhatott alkalmazottjának egészségbiztosítást, az egészségpénztári munkáltatói tagdíjátvállalást 40,71 százalékos adó terhelte. A nullaszázalékos adó révén – miközben piaci kihívásokkal küzdenek, például a jelentős egészségügyi inflációval – meredeken emelkedett a munkáltatóktól származó egészségbiztosítási díjbevétel, s az adókedvezmény tervbe vett kivezetése sem veti vissza a további növekedést, hiszen egyre erősebb igény mutatkozik az állami egészségügyön kívüli megoldásokra.

Mi lép a még 2012-ben bevezetett adókedvezmény helyébe?

Semmi. A továbbiakban bérként adható, sőt meglehetősen furcsa a szabályozás. Amennyiben például adok a kollégámnak egy egészségbiztosítást, amelynek havi díja 10 ezer forint, akkor ő a következő hónapban kevesebbet keres, mert ennek adóját a munkáltató nem vállalhatja át. A munkavállaló pedig majd megkérdezi, miből gondolom, hogy havi x forintért kell neki ez a juttatás, amikor utoljára akkor látta orvos, amikor megszületett. Ilyen kérdésekre fel kell készülnie a HR osztályoknak.

Van arra valami remény, hogy ezen az év végéig esetleg változtatnak?

Fogalmam sincs, hogy kinek mi jár a fejében. Azt nagyjából sejtem, hogy miért csinálták…

… ?

Igen erős akarat, hogy a munkáltató bért fizessen. Részben azért, hogy nőjenek a reálbérek, részben, hogy a személyi jövedelemadót 10 százalék alá csökkenthessék, s ezt növekvő bértömeg mellett sokkal egyszerűbb meglépni.

A hihetetlen dinamizmussal növekvő magán-egészségügyi piac képes befolyásolni a kiegészítő biztosítások helyzetét?

Ezzel kapcsolatban tisztázni kellene néhány dolgot. Így például azt, hogy jelenleg a magánellátás érdemben nem vesz le terhet az állami szolgáltatókról. Nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert a jelenlegi állami ellátórendszer rendkívül rugalmatlan, merev, nem képes élni a lehetőségekkel. A fekvőbeteg-ellátásban gyakorlatilag még mindig nem létezik – néhány százalék – a magánellátás, miközben a járóbeteg-ellátásban a növekvő magánellátástól függetlenül fenntartják a korábbi kapacitásokat. S mivel változatlanul ki kell fizetni a fűtést és világítást, a sok esetben korszerűtlen épületek karbantartását, a műszereket és béreket, az egyetlen eredmény, hogy a közfinanszírozott orvosnál 70 helyett 40 beteg áll sorban, bár ez egyetlen fillér megtakarítást sem hoz. Az állami rendszer tehát nem vesz tudomást a magánról. Egyenetlenség és kiszámíthatatlanság jellemzi, amiben mindenki megpróbál úgy lavírozni, ahogy a lehetőségei adják. Ez hol sikerül, hol nem. Az emberek jelentős része igenis értékelné, ha az állam őszintén megmondaná, hogy mi jár s mi nem. Szerintem a magyar egészségügynek paradigmaváltásra van szüksége, úgy tűnik, mintha nem lépett volna át az új évezredbe. Az egészségügyi tudás és ellátási képesség, ha kisebb mértékben is, de éppúgy demokratizálódott, mint a honlapkészítés vagy a profi fényképezés. Megoldások, eszközök, innovációk sorjáznak, amik a jelenlegi ellátórendszer teljes átgondolását igénylik. Ennek mi ellenállunk, ahelyett, hogy kihasználnánk az előnyeit. Új ellátási egységek, intézmények, ellátói szerepek, kompetenciák jelennek meg, új esély a rendbetételre, s ebben a pénztáraknak kiemelt szerepük lehet.