A COPD-s betegek terápiahűsége életük utolsó évében
Eltér-e a betegek terápiahűsége életük utolsó 12 hónapjában a korábbiaktól, és mutatkozik-e bármilyen különbség az alkalmazott gyógyszerek egyes csoportjai vonatkozásában?
Cikkünkben bemutatott tanulmányukban az amerikai szerzők (E. Jung, AS Pickard, JW Salmon et al, A COPD-s betegek terápiahűsége és gyógyszerszedésük időtartama életük utolsó évében, Respiratory Medicine 2009) arra a kevéssé kutatott kérdéskörre kerestek választ, vajon a COPD-s betegek életük utolsó évében mennyire együttműködőek a gyógyszeres terápia vonatkozásában és elhagyják-e az előírt kezelést. A beteg együttműködését számos tényező határozza meg, így a beteg kora és neme, társbetegségei, az egyéb betegségek miatt szedett gyógyszerei, vagy a terápia alkalmazására való alkalmassága. Számos tanulmány szerint, minél súlyosabb betegségben szenved valaki, annál inkább betartja az orvos terápiás előírásait. A COPD-s betegek jelentős hányada hagyja el az előírt gyógyszerelést, az inhalációs szteroidját a felírást követő 6 hónapon belül pl. a betegek fele elhagyja, és egy évvel a terápia bevezetését követően mindössze 18 százalékuk használja azt. Más szerzők hasonló eredményekre utaltak minden egyéb gyógyszerszedés vonatkozásában: a megfigyelés évében a betegek átlagosan 57-96 napon belül elhagyták gyógyszereiket.
Kevés adat ismert a COPD-s betegek terminális életszakaszban jellemző gyógyszerszedési szokásairól, arról, hogy vajon a betegek terápiahűsége eltér-e életük utolsó 12 hónapjában a korábbiaktól és mutatkozik-e bármilyen különbség az alkalmazott gyógyszerek egyes csoportjai vonatkozásában. A szerzők retrospektív kohorszvizsgálatban elemezték az amerikai hadsereg veteránjait ellátó szervezet (Veterans Affairs) adatbázisa alapján a COPD-s betegek utolsó életévére jellemző gyógyszerszedési jellemzőket a légzőszervi betegségre ható gyógyszerek vonatkozásában. A gyógyszereket négy nagy csoportra osztották: az inhalációs szteroidok (ICS), a hosszú hatású béta-agonisták (LABA), a metilxantinok (MTX) és az antikolinergek (AC) képezték az egyes csoportokat. A COPD-s betegeket ICD diagnózisuk (bronhitisz, emfizéma, krónikus bronhitisz, krónikus obstruktív légúti betegség) alapján azonosították. Az életük utolsó évében több mint 60 napig kórházban kezelteket kizárták a vizsgálati kohorszból, csakúgy, mint azon betegeket, akiknek egy alkalommal sem írtak fel gyógyszert a betegségre életük utolsó évében. Az elemzett időszakban, amennyiben a beteg kórházi kezelésben részesült, arra az időtartamra nem számoltak adherencia- és perzisztencia-értékeket (mivel az a kórházban nem csak a betegtől függ). A betegek gyógyszerszedési együttműködését (adherencia, terápiahűség) egy közelítő értékkel (MPR) adták meg: a vizsgált időszak összes napjainak számával osztották el a kiváltott összes gyógyszer mennyiségét. Az MPR 1 fölötti értéke maradéktalan együttműködést jelzett. A beteg tartós gyógyszerszedését (perzisztencia) a gyógyszerszedés megkezdésétől annak megszakításáig számolták. Ha a beteg a felírt gyógyszer feltételezett elfogyását követő 30 napon belül nem váltotta ki újra a gyógyszert, akkor azt a terápia megszakításaként értékelték. Referencia-gyógyszercsoportként a szerzők az antikolinerg hörgőtágítókat alkalmazták.
A vizsgálatban a 17.536 COPD-vel diagnosztizált, valamint 1999 és 2003 között abban elhunyt betegek közül 12.945 beteg részesült kórházi kezelésben élete utolsó évében. 6.160 beteg töltött 60 napnál hosszabb időt kórházban, az ő adataik nem kerültek feldolgozásra. A fennmaradó 11.376 COPD-s közül mindössze 5.913 használt bármilyen légúti betegségre ható gyógyszert élete utolsó évében, 2.477 beteg szedett több mint 2 gyógyszert (42%). Életük utolsó évében a COPD-s betegek szignifikánsan gyakrabban részesültek egészségügyi ellátásban, mint a nem COPD-sek, és lényegesen gyakrabban szenvedtek egyéb betegségben is, mint a kontroll-csoport. A betegek a vizsgált időszak második felében (a haláluk előtti 6 hónapban) rendszeresebben használták gyógyszereiket, mint azt megelőzően (4310 vs. 3779 beteg). A legkitartóbban a metilxantinokat vették be, a többi gyógyszercsoport egymással összehasonlítva nem mutatott lényeges differenciát. A betegek a legtovább (perzisztencia) a metilxantinokat vették be, legkorábban a LABA-t hagyták el. A monoterápiában részesülők szedték a legtovább rendszeresen gyógyszerüket (30%). A legtöbb beteg a LABA-t hagyta el (78,7%), a MTX- és AC-használók valamelyest többen használták halálukig gyógyszerüket (55,7 és 68,6%), mint az ICS- és LABA-használók (63,3 és 78,7%). A perzisztencia vonatkozásában a MTX mutatta a legjobb, a LABA a legalacsonyabb értéket. Az afroamerikai betegek 1,2-szer gyakrabban hagyták el gyógyszereiket, mint a kaukázusiak. A gyakoribb orvos–beteg-találkozás jobb perzisztenciát eredményezett.
A szerzők megállapítják, hogy életük utolsó évében a COPD-s betegek jelentős számban egyáltalán nem vagy csak rendszertelenül használják légúti gyógyszereiket. A terápiahűség nem érte el a 0,8-as értéket, ami arra utal, hogy a betegek zöme nem használta a szükséges gyógyszeres kezelést, de az utolsó hat hónapban ez az arány valamelyest javult. A metilxantinokkal kapcsolatban megfigyelt jobb gyógyszerszedés hátterében felmerül az alkalmazott vizsgálati módszer lehetséges hiányossága is. A számítás ugyanis a kiváltott gyógyszermennyiségeken alapult, de a MTX-csoport 90 napra, míg az inhalációs gyógyszerek csak 30 napra szóló egyedi kiszereléseket tartalmaztak. A kiváltott nagyobb mennyiségű metilxantint azonban nem biztos, hogy a beteg valóban be is vette, ez természetesen igaz a többi kiváltott gyógyszer felhasználásának tekintetében is.
