A beteg test is temploma a léleknek

– Bármilyen fejlett a tudomány, nem ad választ az élet értelmét kutató kérdésekre. A vallások eszmerendszere magyarázattal szolgál az életeseményekre, s ezzel segít feldolgozni is a nehézségeket. A vallásos ember a szenvedését nemes célokért képes felajánlani, így számára értelmet nyer, ami vele történik. Hívőként nemcsak az élet kihívásai, hanem a halál is könnyebben elviselhető – fogalmaz Pikó Bettina, a Szegedi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézetének docense. Hozzáteszi: a közösségekben aktív hívőknek a társas támogatás is támaszt nyújt, a vallásgyakorlás azáltal is erőt ad, hogy a másokon való segítés parancsa a saját bajokat relativizálja, ezzel is növeli az élettel való elégedettséget. Az imádkozás pedig egy olyan hatásos lelki megküzdési eszköz, amelynek élettanilag is kimutatható pozitív hozadéka van.

– Imádkozás, meditáció közben az ego kitágul, a beszűkülés oldódik, a beteg a múlton vagy a jövőn való rágódás helyett a jelenre tud koncentrálni. A test és a lélek szétválasztása csak mesterséges kategorizálás: több kísérletben orvosilag is kimutatták, hogy imádkozáskor a közérzetet pozitívan befolyásoló hormonok termelődnek, ingerületátvivő neurotranszmitterek szabadulnak fel, az immunfunkciók javulnak. Ez nem misztikum: a hit ereje, miként a placebohatás, bizonyított jelenség. A vallás teljesen összeegyeztethető a tudománnyal, a hit az orvosi eredményességet sokkal több esetben segítheti, mintsem hátráltatná – vonja le a végkövetkeztetést Pikó Bettina.

Hanyagolt mennyország

– Hat éve, amikor a kórházhoz kerültem, háromszor annyian vettek részt a hétvégi istentiszteleteken a kápolnában, mint manapság. Ma ugyanis már csak azt tartják bent hétvégére, akit nagyon muszáj, ők pedig jellemzően nem a jó állapotú betegek – erősíti meg a betegágy melletti szolgálat felértékelődését Kerekes Márton, a kecskeméti kórház főállású lelkésze. – Legnagyobb igény az emberi szóra van, s ez nemcsak a betegekre, hanem a nővérekre is igaz, akik ugyancsak sokszor megosztják velem gondjaikat. Ha a betegekkel elmélyültebb a diskurzus, a betegségnek és az életnek az értelmét firtató kérdések, Isten és a vallás is szóba kerül. A halál utáni élet viszont a legritkább esetben. A betegeket nem a mennyország foglalkoztatja, nem az örök életről kérdeznek, hanem abban várnak megerősítést, hogy itt és most velük van-e Isten, hiszen a szenvedéssel és a félelmekkel is itt és most kell megküzdeniük – mondja Kerekes Márton.

Emberi méltóság lélekben is

Varga Attila makói esperes – több egyházközség szolgálata mellett – három éve kórházlelkész. Úgy érzi, miután a dolgozók megismerték, mára sok osztályon családtagként kezelik. Ő maga csak abba a kórterembe megy, ahová hívják, ám azt tapasztalja: ha leül egy ember mellé beszélgetni, megtörik a jég, és a vallásukat nem gyakorló betegtársak is nyitottabbá válnak, csökken az előítéletességük.

Varga Attila – mint fogalmaz – kivételes helyzetben dolgozhat: a makói kórház 2009-ben együttműködési megállapodást kötött a Szeged-Csanádi Egyházmegyével, a katolikus egyház vállalta a kápolna kialakítását, Bibliákat, egyes kórtermekbe feszületeket is adott az intézménynek. Kidolgozták az „Emberi méltóság programját”, amelybe – a közelmúltban elhunyt dr. Kóczián Zsófia hospice főorvos közreműködésével – orvosokat, ápolókat és önkénteseket is bevontak –, s igyekeznek megszólítani a betegeket.

– Miután dominánssá vált az intézmény krónikus profilja, a hónapokon át kórházban lévő emberek ellátásának alapvető pillére kell hogy legyen a lelkigondozás – indokolja az együttműködést az önmagát is aktív vallásgyakorlónak valló Baráth Lajos főigazgató. Hangsúlyozza: nemcsak a betegséggel való megküzdésben, hanem a halállal való megbékélésben is segíteni kell, ezért alakítottak ki külön helyiséget azoknak a családoknak, akik szeretnének maguk lenni haldokló szerettükkel. Ha pedig erre nem volt mód, egy búcsúztató szobában biztosítanak lehetőséget az elköszönésre. A lelkigondozás persze ezzel együtt sem a halálról, hanem elsősorban az életről szól.

Nem a halál hírnökei

A lelkipásztorok országszerte küzdenek azért, hogy ne a halál hírnökeiként azonosítsák őket. Sokszor tapasztalják, hogy a hozzátartozók csak a legvégső esetben üzennek a lelkészért, mert úgy érzik, ha papot hívnak, azzal lemondanak a szerettükről. Amint arra Buza Patrik, a Budai Irgalmasrendi Kórház lelkigondozói szolgálatának vezetője rámutat, a katolikus egyház tudatosan változtatott: az „utolsó kenet” elnevezés helyett a „betegek szentsége” kifejezést használják, s igyekeznek tudatosítani, hogy azt egy ember az élete során annyiszor kérheti, ahányszor csak szenvedésközeli, kritikus állapotba kerül.

Bár a kórház a nevében is jelzi egyházi kötődését, betegfelvételkor nem kérdeznek a vallásosságról. Buza Patrik úgy látja, sokan még mindig nem merik szorongástól mentesen megvallani hitüket, tartanak a retorzióktól, a megbélyegzéstől. Eleinte az orvosok és az ápolók részéről is „kíváncsi távolságtartást” érzékelt a lelkigondozás iránt, amit természetesnek is vett, hiszen miként a köztudatból, úgy a kórházi gyakorlatból, s a hivatalos orvosképzésből is hiányzott a lélekre nyitottság – a pszichológiai ismeretek éppúgy, mint a mélyebb spiritualitás. Ahol ez a szellemiség megvolt, ott azt egy-egy főorvos vagy professzor személyes példája teremtette meg. A szolgálatvezető az egyházi szerepvállalás mellett ezért is tartja nagy lépésnek, hogy az orvosképzésben – például a magatartástudományi intézetek megalapításával és tantárgyaiknak a tanrendbe való beépülésével – ismét megjelent az „egész ember” gyógyítására való törekvés.

Buza Patrik ezzel azt is jelzi: a lelkigondozás nem hittérítés, hanem az ember „egész-ségének”, a beteg testi diagnózisának és lelki útjának együttes kezelése, gyógyításának szolgálata – amire felekezettől, de még a vallásosságtól függetlenül is mindenkinek szüksége van.

A teljes cikk a Medical Tribune 2011. karácsonyi számában olvasható el