"Minden haldoklónak elmondom, hogy könnyű átkelést kívánok"

A Szegedi Hospice Alapítványt 2001-ben hozta létre négy magánszemély és két szervezet. Ingyen nyújtanak segítséget azoknak a Csongrád-Csanád vármegyében élő, többségükben daganatos betegeknek, akik nem gyógyultak meg, de már nem kapnak rák elleni kezelést, az életük végén járnak, és az otthonukban szeretnének maradni.

Ökrös Lászlóné Ibolya ápolónő 2007 óta vesz részt a szegedi hospice-szolgáltatásban és a Gondoskodás 2003 Bt. szakápolási munkájában. Előbb másodállásban dolgozott, 12 éve azonban már nyugdíjas vállalkozóként. A képzettsége és a tapasztalatai alapján a betegek mellett minden olyan szakfeladatot ellát, amire szükségük van.

Ökrösné Ibolya mindennap hajnali 4-kor felkel, elintézi az otthoni tennivalókat, és reggel 6–7 óra között már indul a betegekhez. Szegeden és a város környékén kisebb településeken is dolgozik, általában három hospice-beteget keres fel naponta, továbbá négy-öt másik beteget is a szakápolás keretében. Van, akinél 3 órát is eltölt, mert meg kell várnia, amíg az általa bekötött infúzió lecsöpög, de van, akinek az ellátása kevesebb időbe kerül. A Telex tudósítójának elmondta, úgy szokta a napi menetrendjét összeállítani, hogy nehezebb és viszonylag könnyebb feladatok is legyenek benne. Menni kell a betegekhez karácsonykor, húsvétkor, hétvégén éppen úgy, mint minden hétköznap.

A hetvenéves ápolónő fiatalosnak tartja magát, azt mondta, nem okoz neki gondot, ha a saját súlyánál nehezebb betegeket is kell emelgetnie, mozgatnia, mert megtanulta ehhez a legjobb módszereket. Van, ami ennél nagyobb teher ebben a munkában. „Eleinte inkább lelkileg volt nagyon nehéz, minden beteggel meghalt egy kicsit az ember, azután megtanultam, hogy mindig a feladatomra figyeljek, és ne vigyem haza a gondokat – meséli.

– Ami a leginkább megrázó élmény volt nekem az elmúlt 15 év alatt, egy 24 éves fiatalember esete, akinek csontrák miatt az egyik karját a vállánál amputálták, és az egyik lábát is így vesztette el. Egyszer azt mondta nekem: Ibolya néni, én úgy szeretnék szerelmes lenni, egy kislánnyal kézen fogva sétálni az utcán. Ha erre emlékezem, nem bírom ki sírás nélkül.”

Ökrös Lászlóné szerint nagyon fontos a hospice-ellátásban, hogy lelki támaszt nyújtsanak az embereknek, beszélgessenek velük az életük egykori szép és boldog élményeiről, és megfogják a kezüket, amikor közeledik a végső percük. Az ápolónő úgy tapasztalta, „mindegy, hogy árokásó vagy vezérigazgató volt az illető, a halál előtti pillanatokban mindenki fél.

Ezért a haldoklónak felidézem az élményeket, amiket korábban ő elmondott nekem: hát milyen jó is volt, hogy elvitte fiát a Balatonra, a gyerek mennyire élvezte a vizet, vagy amikor először ment a kislányával az óvodába – ezeket elismétlem neki, hogy a kellemes emlék tudatával lépjen át. "Minden haldoklónak elmondom, hogy könnyű átkelést kívánok.”

A teljes írást ITT olvashatja