"Meg kell újítani a tradicionális orvoslás elemeit"

– Milyen erkölcsi állapotban van jelenleg a magyar orvostársadalom?

– Eleve nem beszélhetünk homogén orvostársadalomról. A korábban létező egységes hivatásrend fragmentálódott, polarizálódott, egy vidéki szakrendelőben, illetve egy fővárosi magánklinikán dolgozó orvos munka- és életkörülményei alig hasonlíthatók össze. Így nem meglepő, hogy a korábbi szakmai-etikai szolidaritás is elveszett. Kevés az együttérzés a betegekkel, de egymással is. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy kórházi folyosón a betegek előtt az orvosok dehonesztáló jelzőkkel illessék a kollégájuk munkáját. Ma ez mindennapos. Nem csoda, hogy jelentősen csökkent a szakma presztízse.

– Mi az oka a szétesésnek?

– Az orvosi hivatás presztízse akkor a legerősebb, ha a gyógyító munka alapja az önzetlenség és a kölcsönös bizalom, ha az orvos szolgálatként fogja föl a munkáját. A „gyógyító küldetés” azonban a modern társadalomban mintha anakronisztikusnak tűnne: az orvos munkája közönséges pénzkereső tevékenységgé vált az egészségügy nagyüzemeiben, maga az egészség megvásárolható árucikk, a betegből pedig fogyasztó lett. A sikeres ipari társadalmakban az állam – mint tulajdonos – a gyógyító orvoslást és a közegészségügyet egységes irányítás alá vonta, aminek következtében a hatósági szemlélet mindkét területen meghatározóvá vált, tovább rombolva az orvos-beteg viszonyt.

– Visszaszerezhető a szakma presztízse?

– Muszáj visszaszerezni. Sokan vallják, hogy az egészségügy problémáinak rendbetétele a bérharc sikerén, a gazdasági feltételek javításán, a szervezeti keretek modernizációján múlik, de én úgy gondolom, valójában csak akkor sikerülhet, ha egyúttal megtörténik az orvosi hivatás kötelezettségeit és felelősségét magába olvasztó erkölcsi értékrend helyreállítása, kimunkálása, ha tetszik, modernizálása. (...)

– Nem lehet könnyű ugyanolyan figyelemmel fordulni egy hajléktalanhoz, mint egy VIP-beteghez.

– De, ugyanolyan könnyű. Szépen is néznénk ki, ha altatáskor különbséget tennék a betegek között a társadalmi státusuk alapján! (...)

– Igen, de azzal naponta szembesülnie kell egy orvosnak, hogy a szegényebbek gyógyulási esélyei jóval rosszabbak, mint a tehetős polgároké.

– Ez komoly etikai probléma, amelynek kezeléséhez társadalmi szintű cselekvésre van szükség. Magam is tapasztalom, hogy a kaposvári kórházban épp a legkisebb falvakban élő legszegényebb emberek maradnak el a vizsgálatokról, szűrésekről. (...) A külső szemlélő számára legszembetűnőbb változás az orvosi hivatás demisztifikációja vagy szekularizáció­­ja. Minden szemlélő számára nyilvánvaló, hogy a „gyógyító küldetés”, amely az orvos munkáját dicső fénybe vonta és magas társadalmi presztízst biztosított, nincs többé. A posztmodern társadalmakban minde­­nütt szkepszis övezi a hagyományos felfogást, hogy az orvoslás altruista szolgálat. Meggyőződésem, hogy az orvosoknak és a betegeknek egy új társadalmi szerződést kell kötniük, amely részben visszatér a két fél viszonyának hagyományos értelmezéséhez. A hivatás jövője azon múlik, hogy képesek leszünk-e megújítani a tradicionális orvoslás elemeit, létrehozni a magas szintű szaktudás és a szolgálatként értelmezett gyógyítás szintézisét. Hogy az erkölcsi alaptéziseinket összhangba tudjuk-e hozni az egészségtudomány szédületes tempójú fejlődésével.

A teljes interjú