"Jól meghalni az tud, aki jól él"
Mi a helyzet ma, hogyan félünk tőle és hogyan barátkozunk a halálunkkal? A 168 óra Donáth László evangélikus lelkészt kérdezi.
(...) – Nem tudom, mennyire befolyásolja a halálról való gondolkodást, de tény, hogy a tudományba vetett hit apadásával a vallásosság erősödött, bár ez talán inkább a „maga módján vallásos” kategóriára igaz. Lehet, hogy mivel a személyes elmúlás kilóg a fogyasztói világból, egyre több szükségünk van a hitre vele kapcsolatban?
– A két dolog nem függ össze. Az ember elvesztette mindenhatóságába vetett hitét, ez igaz, és e csalódás eltömegesedése valóban újdonság. De nem a halálról való gondolkodás megváltozása vezetett a pozitivizmusból való kiábránduláshoz. Az emberek túlnyomó többségét sem régen, sem ma nem izgatják ezek a kérdések. A halállal való találkozást azonban megszenvedi. Akárcsak azt, ha valaki arcul vágja, ha műtétre kell mennie vagy ha kirúgják az állásából. Akkor az ember kétségbeesik, és rádöbben, milyen kicsiny és esendő. A halál pedig ennek a kicsinységnek és esendőségnek az emberi értelemmel fel nem fogható teljessége: a véges ember semmit sem tud tenni. A vallás leginkább arra irányul, hogy az embert megtanítsa arra, miképpen lehet a mulandóság miatti szorongása ellenére élni. Nemcsak kimondva az ember – mindig konkrét és individuális – végességét, hanem azt is, hogy ettől a végességtől két út nyílik. Az egyik a teljes nihil, a tehetetlenség miatti kiábrándultság: nem számít senki és semmi. A másik szerint éppen ellenkezőleg: van valaki, aki a végességnek is ura. Aki számára a halál csupán eszköz arra, hogy a partnerévé teremtett embert valamiképpen megnyerje a vele való párbeszédnek. Ennyiben a latin mondás – memento mori, emlékezz a halálra – sokkal inkább arról szól, hogy a halál is az Isten történése, ahogy a természet és a történelem is Isten eszköze, hogy valamiképpen kapcsolatba kerüljön az emberrel. Az előbb azt mondtam: a halálhoz való viszonyunk a történelemben változik. Azonban a halálról való gondolkodás alapjában mégis ugyanaz maradt: mindmáig az ősi mítoszok vagy a görög tragédiák halállal kapcsolatos látása köszön vissza. Nincs is szükségünk több hitre annál, mint ami az emberben kezdettől fogva megvan. Az, ami a halál utáni létre vonatkozik, pont olyan ismeretlen a ma születendő ember számára, mint amilyen ismeretlen volt az első ember, Ádám számára. Az embernek hitre nem a halál utáni létre vonatkoztatva van szüksége, hanem mindig az élethez. (...)
– Egy ateistának többet kell tennie a békés, elfogadott halálért, mint egy vallásos embernek?
– A halál tekintetében nincs különbség ateista és vallásos, monoteista vagy többistenhívő, férfi vagy nő között. Senkinek sem kell többet tennie a maga boldog haláláért, mint másnak. Amit tennünk kell, az az életre és a velünk élőkre vonatkozik. Éppen abban van a halandó, törékeny embernek győzelme a halál, konkrétan a saját maga halála fölött, hogy tudatosan szembenéz vele. Mindenki csak azért tud küzdeni, hogy eljusson az ő személyes elmúlása feletti győzelemhez, hogy hite, embersége, tudása, de leginkább a többi ember iránta való szeretete révén legyőzze a saját maga mulandósága miatti kétségbeesését.