2021. május. 10., hétfő - Ármin, Pálma.
hirdetés
hirdetés

"Alig van tisztán neurológiai betegség"

Az idegrendszer és a psziché elválaszthatatlan. Alig van tisztán neurológiai betegség. Sok a határterületi probléma – mondta a többi közt a Medical Tribune-nek Csépány Tünde, a Debreceni Orvos- és Egészségtudományi Centrum Neurológiai Klinikájának docense, a Magyar Neuroimmunológiai Társaság elnöke.

Régen úgy tartották, hogy az emberi agy túl bonyolult ahhoz, hogy megérthesse önmagát. Változott a véleményünk az agykutatás európai évtizedében? Várható-e áttörés a neurológiai betegségek megértésében?

Vannak még nyitott kérdések, de óriási az előrelépés, annak ellenére, hogy a legtöbb agyi rendellenesség és kognitív működés mindmáig meglehetősen tisztázatlan. A képalkotó és az elektrofiziológiai vizsgálatok fejlődése vezetett ahhoz, hogy az egyes agyi területek működését feltérképezzük, az agyterületeket összekötő agyi hálózatokat, az idegi kommunikációt is vizsgálni tudjuk. A strukturális hálózatok megismerése vezethet a funkcionális hálózatok feltérképezéséhez. Ezek a hálózatok a fejlődés során folyamatosan változnak, a hálózat felépítésében nagy az egyéni különbség. Hogy ebből mennyi örökletes, azaz genetikai eredetű, mennyi tanult, kulturális elem, még nem mondható meg. A dinamikus hálózati modellek, a hálózatanalízis közelebb vihet a neurológiai betegségek megértésében és akár a legújabb kezelésekre adott eltérő hatások értékelésében. Nehezen jósolható, hogy ez valójában jelent-e áttörést, és ha igen, mikor.

Mennyire érezhető az orvoshiány a neurológusok körében? Mit tudnak tenni a társaságok, a szakma az elvándorlás megakadályozására?

Ezzel a kérdéssel már régóta foglalkoznak, többek között Bereczki Dániel professzor is nyilatkozott ezeken a hasábokon a témáról, illetve az Ideggyógyászati Szemlében megjelent közleményében vázolja, hogy 2020-ban hol tart majd a neurológia. Úgy gondolom, hogy az orvoshiány területenként változik. Nem magyarázható csupán a pénzhiánnyal, elsősorban a munkaszervezésen kellene módosítani. Mindenkinek a feladatát kellene végezni (gépírónak a gépíróét, nővérnek a nővérét, az orvosnak orvosi munkát). A tisztán orvosi feladat a munkaidő töredékét képezi, a szervezés, beleértve a vizsgálatok ütemezését, szociális ellátást, dokumentációkat jelentős időt igényel. A munkának ez a része külföldön sokkal jobban megoldott. A képzés során, a végzett fiatalok száma elegendő a pótlásra. 30 évvel ezelőtt is utaztak külföldre fiatalok végzést követően tapasztalatokat szerezni, ez szinte bázisát képezte a szakmai előrelépésnek. Másrészt, különösen az egyetemi munkahely választásakor egy külföldi tanulmányút az anyagi biztonság megalapozását is jelenthette (köztudottan alacsony az egyetemi fizetés). A fiatalok többsége azonban visszatért. Most is többnyire tapasztalatszerzés a cél, de vajon miért is nem térnek vissza? Miért jó egy fejlettebbnek tartott, de szakmailag vagy beteg szempontjából kedvezőtlenebb országban maradni? Anglia nevezetes a hosszú várólistáiról és arról is, hogy sok helyen munkaidő után „megáll az élet”, nagyobb városban nincs lehetőség thrombolysisre. Vagy Dániában nincs szabad orvosválasztás. Ugyanazt a beteget egyik nap az egyik, másnap már másik orvos vizsgálja és mond véleményt róla. A terápiás döntéseket is korlátozzák. Mikor megkérdeztem, hogy akkor miért is jobb ebben a szisztémában dolgozni, akkor a válasz az volt, mert tervezhetek, minden előre kiszámítható és megbecsülnek. Ha van erkölcsi megbecsülés, biztonság, mely nemcsak a financiálist jelenti, akkor van értelme a küzdelemnek.

Minden fiatal célja a szakmai tudás elsajátítása. Én úgy gondolom, hogy a szakma részéről a legtöbbet azzal tehetünk, hogy megtanítjuk a szakmát. Korábban lehetetlen volt nemzetközi kongresszusokra eljutni (jelenleg is az lenne, ha a munkabérből kellene fedezni), mely elősegíti a naprakész szakmai tudást. Téves az a szemlélet, ami azon alapszik, hogy a modern diagnosztika korában egy komputerbe táplált adatsor majd kiadja a kórismét és a terápiát. Felgyorsíthatja a diagnosztikus lépcsőket, de magát az orvost nem helyettesíti. És aki kutatni szeretne, annak már bebizonyosodott, hogy a kutatási feltételek jelentősen javultak az elmúlt évtizedekben. Léteznek nagy volumenű pályázatok (pl. Nap projekt), melyek biztosíthatják a kutatás anyagi és személyi feltételeit a kiválasztottaknak.

Az epilepszia ma már többnyire jól egyensúlyban tartható betegség. Várható-e a közeljövőben valami újdonság a most még nem megfelelően kezelhető betegek terápiájára?

Az epilepsziára is igaz, mint sok más betegségre, hogy heterogén betegség. Általában 70%-ban rohammentes állapotot lehet elérni a gyógyszerekkel. Standardizált klinikai fenotípusok, a komplex genetikai alapok megértése (gén-gén, illetve gén-környezet kapcsolat), neuropszichológiai, képalkotói mérések, funkcionális MRI, funkcionális kapcsolatok diffúziós tenzor mérései, epigenetikai mechanizmusok, az epileptogenesis folyamata mind hozzájárulnak a terápiarezisztencia, illetve a nem tolerálható gyógyszermellékhatások megértéséhez. Az epilepsziához társuló betegségek teljes feltérképezése (depresszió, kognitív zavarok) is a jövő feladata.

Hogyan látja az együttműködést a neurológia és a pszichiátria között?

Attól tartok, a specializálódással az alaptudományok egymástól távolabb kerülnek, és távolodik a neurológia is a pszichiátriától. Pályafutásom kezdetén szinte elvárt volt, hogy a neurológus szerezzen pszichiátriai jártasságot is és fordítva. Ezt nagyon nagy előnynek érzem a pályám során, hogy részese lehettem ennek a szemléletnek. Az idegrendszer és a psziché elválaszthatatlan. Alig van tisztán neurológiai betegség. Sok a határterületi probléma, segítheti a pszichiátert a neurológiai betegség felismerésében és fordítva, ha csak gondol rá. A pszichés problémákat a betegek nehezen fogadják el, és nem szívesen fordulnak pszichiáterhez. A pszichiátriai osztályon történő kezelés ebben az esetben szinte lehetetlen. Olykor személyes kapcsolatokon múlhat az ilyen típusú krónikus kezelés optimalizálása.  

A sclerosis multiplex diagnózisa ma már nem egyenlő a biztos rokkantsággal. Hol tart most a tudomány, mit ígérhet a közeljövőben a betegeknek?

A sclerosis multiplex ha nem is gyógyítható, de kezelhető betegséggé változott. Az esetek 20-25 százalékában benignusnak tartott betegség speciális kezelést nem igényel, de jelenleg is folynak a kutatások, hogy valóban igaz-e ez a feltételezés. Kb. az esetek felében éveken át immunmoduláns kezeléssel a betegség kordában tartható. Ha időben felismerik és megfelelően kezelik, akkor akár a környezete nem is észleli, hogy beteg a beteg. Sajnos ezek a kezelések hatástalanok a progresszív formákban, amikor napról napra súlyosbodnak a tünetek. Nincs neurodegenerációt gátló neuroprotektív kezelés. A jövő kérdése marad a remyelinisatiós kezelés, melynek első lépései nem hozták a jósolt terápiás sikereket. Azonban újdonságként elmondható, hogy épp törzskönyvezés alatt van az első, szekunder progresszív sclerosis multiplexben hatásos gyógyszer, illetve hamarosan primer progresszív formában is elérhető lesz a folyamatot mérséklő monoklonális antitest.

Vitatott a járó- és fekvőbeteg-ellátás helyes aránya. Más szakmákban egyre nagyobb súlyt kap az ambuláns ellátás, az egynapos kórházi kezelések. Várható-e ilyen irányú változás a neurológiai ellátásszervezésben?

A kor jellegzetessége, hogy átalakul a járó- és fekvőbeteg-ellátás aránya, mivel forradalmi változások történtek a neurológiai betegellátásban. Elérhetővé vált a korszerű képalkotó diagnosztika (CT, MRI), kiszorítva a korábban rutinként alkalmazott, a betegek számára nehezen viselhető invazív beavatkozásokat. Fiatal koromban a percutan carotis angiographiát, a pneumoencephalographiát, a myelographiát naponta végeztük, és jellege miatt fekvőbeteg-ellátást igényelt. A jelenlegi módszerekkel azonban a diagnózis általában ambulanter felállítható. A legtöbb neurológiai betegség tartós, egész életre szól, tehát gondozást igényel, olykor kórházi felvétel is szükséges. Az egynapos beavatkozások nem jellemzőek a neurológiára, annak ellenére, hogy sclerosis multiplexben is alkalmazzuk. A kezelésében megjelent legújabb immunmoduláns készítmények, a monoklonális ellenanyagok, de egyes tablettás kezelések is, a biztonságos monitorozáshoz szükséges vizsgálatok végzése miatt egész napos beavatkozást jelenthet. Jogszabály-módosítást igényelne, hogy megoldódjon a költségfedezete, hiszen a kezelésnek köszönhetően csökkent a relapszusok miatt felvett fekvőbetegek száma.

Más területeket szinte forradalmasítottak a biológiai készítmények. Számíthatunk-e az előretörésükre a neurológiában is?

A biológiai készítményeket először a neurológiában sclerosis multiplexben kezdték alkalmazni. Az első monoklonális antitest terápia vizsgálatát 2002-ben indították és 2010 óta finanszírozott formában hazánkban is alkalmazzuk. A második, az immunrendszer újraszerveződését eredményező kezelést a múlt évben törzskönyvezték, és jelenleg két újabb, aktivált immunsejteket, illetve B-sejtet támadó biológiai kezelés vár engedélyeztetésre. A specifikus immunterápia előnye, hogy tartósan képes a gyulladást csökkenteni, így kényelmes az adagolása akár havonta 1 infúzió vagy injekció, illetve évente, félévente néhány napig tartó ciklus alkalmazásával. Számos molekulát próbáltak vagy próbálnak, többek között a remyelinisatiós hatású próbálkozás is ebbe a csoportba tartozik. Sclerosis multiplexen túl célzott antitestkezelésen alapulnak az Alzheimer-kórban vizsgált anti-amyloid és az anti-tau immunterápiák. Már forgalomban van egy új típusú orális antikoaguláns antidotuma, mely monoklonális antitest, valamint fejlesztés alatt áll a migrén immunológiai kezelése is.

Dr. Lipták Judit
a szerző cikkei

(forrás: Medical Tribune)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!

Változó, hogy egy adott életciklusban biológiailag mennyi testmozgásra van szükségünk ahhoz, hogy testileg és lelkileg is egészségesek maradhassunk. Az ausztrál egészségügyi minisztérium külön útmutatóban teszi közzé javaslatait az idősebb, 65 év feletti korosztály számára.

A május elsején hatályba lépő kormányrendeletben meghatározott szabályok nem az alapján osztják ketté a társadalmat, hogy van-e védettségük, hanem az alapján, hogy van-e védettségi igazolványuk.