Egészségügy és forrásteremtés – van mozgásterünk?
Pogátsa Zoltán friss podcastja az eLitMeden mellbevágóan mutatja be a paradigmák sorát, melyek meghaladása egyre inkább elkerülhetetlen. Egészségügyi beszélgetéssorozatának harmadik epizódja meghatározó egészségpolitikai és finanszírozási szakértőkkel – Evetovits Tamással (WHO Barcelonai Iroda vezetője), Szigeti Szabolccsal (korábbi helyettes államtitkár) és Gaál Péterrel (Magyar Egészségügyi Menedzsment Társaság elnöke) – járja körbe az egészségügyi forrásteremtés száraznak tűnő kérdéskörét.
Az első, látszólag egyszerű kérdésétől – kiknek az egészségügyi ellátására kell forrást teremtenünk? – mégis parázslik a hangulat a közel kétórás beszélgetés során, hisz olyan kérdések sora kerül terítékre, melyekre évtizedek óta tabuként tekintettünk, miközben egyre több érv sürgeti meghaladásukat.
Jogosultság alapú biztosítást működtessünk, vagy univerzális hozzáférést garantáljunk?
Rég elhamvadónak vélt vitát indított el ezen első kérdés az ellátotti kör kapcsán, hazánkban mély gyökerekkel rendelkezik ugyanis a járulékfizetéshez kötött társadalombiztosítás. Hogyan lehet összhangba hozni ezt a megközelítést a WHO ajánlásával, mely az egészségügyi szolgáltatások biztosítását univerzálisan, a társadalom minden tagjára kiterjedően javasolja megszervezni? Ha be akarjuk tartani ezen WHO-ajánlást, nem tehetünk különbséget ember és ember között annak alapján, képes volt-e hozzájárulni a szolgáltatás anyagi fedezetének előállításához, vagy sem.
A különbség már-már teoretikusnak tűnik, hisz Magyarországon mindössze a lakosság 3–4%-a marad ki a társadalombiztosítási jogosultság rendszeréből, és sokan a 95% feletti, pláne 97% körüli lefedettséget már univerzális ellátásnak tekintik. A beszélgetőpartnerek abban mégis egyetértettek, hogy az univerzális ellátás akkor valósul meg, ha minden állampolgár, azaz a lakosság 100%-a számára garantálja a közösség a közfinanszírozott egészségügyi ellátást.
Pogátsa Zoltán a beszélgetés moderátoraként felvállalta az ördög ügyvédje szerepét, és feltette a kérdést: „Miért is kapjon ellátást az, aki nem fizet járulékot?”
Evetovits Tamás válasza meglepő, de mégis meggyőző volt: „Mert igazságtalan, ha nem kap”. A magyar egészségügyi rendszer finanszírozási forrásai között ugyanis a járulékbevétel rég kisebbségbe szorult. A közfinanszírozott ellátások kevesebb mint 30%-át fedezi a társadalombiztosítási járulék, a többit adóból – személyi jövedelemadó, ÁFA és egyéb közterhek – finanszírozzuk.
„Ha valaki elmegy a boltba, és befizeti a 27% ÁFÁ-t a kenyér vagy tej után, már hozzájárult az egészségügy forrásteremtéséhez. Hogy lehet valakit kizárni az ellátásból akkor, amikor a források 70%-ához már hozzájárult?”
A járulékalapú forrásteremtés ráadásul nemcsak elméleti, hanem gazdasági okokból is komoly kérdéseket vett fel. Az egészségügyi ellátások költsége a technológiai fejlődés, a krónikus betegségteher növekedésével párhuzamosan olyan mértékben bővül, hogy ezen teher egyre kevésbé terhelhető a munkavállalás arányában a lakosságra. Ez egyszerűen elfojtaná a foglalkoztatást. Elkerülhetetlen, hogy a tőkejövedelmek és más adóterhek is részt vegyenek az egészségügyi ellátások forrásteremtésében.
Kósa István, a sorozat társszerkesztőjének teljes írása
