Az amlodipin és a valsartan fix dózisú kombinációjának előnye

A magas vérnyomás a kardiovaszkuláris és a vesebetegségek elsődleges kockázati tényezője, és világszerte a vezető halálok. Gyógyszerekkel azonban nagyon hatékonyan kezelhető, és megelőzhetők szövődményei: a stroke, a szívinfarktus, a szívelégtelenség és a vesefunkció romlása. Igen hatásos és széles körben használt vérnyomáscsökkentő szerek a kálcium antagonisták (CA) és a renin-angiotenzin rendszer gátlószerei, köztük az angiotenzin II receptor blokkolók (ARB). Ismert azonban, hogy bármilyen hatásmechanizmusú gyógyszert alkalmazzanak is, monoterápia esetén a betegek jelentős része nem reagál megfelelően a terápiára, ezért az esetek többségében kombinált kezelésre van szükség. Ha a betegek egyetlen tabletta bevételével kaphatnak két, különböző támadáspontú gyógyszert, ez elősegíti terápiahűségüket; ezért érthető, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a vérnyomáscsökkentő szerek fix dózisú kombinációi iránt.

Az amlodipin vazodilatátor hatása a kálciumcsatornák blokkolásának tudható be az erek izomsejtjeiben, ami megakadályozza a sejtekbe történő kálciumbeáramlást. Hatása szelektív, a szívizomsejtek működését gyakorlatilag nem befolyásolja. A hatás lassan alakul ki és tartós; a plazmakoncentráció 6 órával a bevétel után éri el maximumát, és 35 óra alatt csökken a felére. A valsartan hatástartama rövidebb: a bevételt követően 3 óra múlva mérhető a maximális plazmakoncentráció, ami 6 óra alatt feleződik. Vazodilatátor hatásuk ellenére tartós szimpatikus hiperaktivitást (pl. tachycardiát) egyik gyógyszer sem okoz. Mindkét szer csökkenti a magas vérnyomás okozta morbiditást és mortalitást. Emellett jól tolerálhatók: a valsartannak nincs mellékhatása, az amlodipin dózisfüggő mellékhatásai – kipirulás, bokatáji ödéma, fejfájás, szívdobogás – pedig általában csak a kezelés kezdetén jelentkeznek.

Az amlodipin-valsartan fix dózisú kombinációinak (amlodipin: 5, illetve 10 mg; valsartan: 160 mg)  alkalmazása egy újabb, 8 hetes, randomizált, kettős vak, placebokontrollos vizsgálatban kifejezetebben csökkentette a vérnyomást, mint bármelyik szer önmagában alkalmazva. Az 5/160 mg-os adagolás esetén a betegek 78,4 százalékának [n = 371], a 10/160 mg-os adagolás esetén pedig a betegek 85,2 százalékának [n = 377] normalizálódott a vérnyomása a kezelés végére. A kombináció nem csökkentette a kezelés tolerálhatóságát. Emellett a kombináció adagolása esetén jóval ritkábban alakult ki bokatáji ödéma, mint az amlodipin önmagában történő adásakor.

Korábbi hasonló, többezres beteglétszámú vizsgálatok során is hasonló eredményekre jutottak. Ezek során kimutatták az is, hogy súlyosabb magas vérnyomás (>160/100 Hgmm) esetén a kombinált kezelés kifejezettebben csökkentette a szisztolés vérnyomást, mint kisebb fokú magas vérnyomásban (5/160 mg-os adagolás esetén a vérnyomáscsökkenés  23,2/13,9, illetve 14,6/14,2 Hgmm, 10/160 mg-os adagok alkalmazásakor pedig 29,6/17,6, illetve 20,3/16,5 Hgmm volt).

Említésre érdemes, hogy míg mindkét fajta monoterápia hatékonyabb az idősebbekben (>65 év), a kombinált kezelés hatása nem életkorfüggő. Emellett, szemben az elterjedt véleménnyel, amely szerint az idősebbek rosszabbul tolerálják a vérnyomáscsökkentő kezelést, a kombinált terápia alkalmazásakor ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalták.

Összefoglalva: a fix dózisú kombinált amlodipin-valsartan kezelés hatékonyabb a monoterápiáknál és jobban tolerálható, mint a valsartan kezelés, ezért alkalmazása ésszerűnek és minden tekintetben előnyösnek látszik.

Weisz Júlia