Úrhatnám polgár

Ha Kosztolányi Dezső lenne a szerzője ennek az írásnak, valahogy így festene (persze sokkal jobb stiláris minőségben):

  – Tegnap az Úrhatnám polgárt láttam a Vígszínházban. Kecses színjátékot a felkapaszkodni vágyó gazdag együgyűről, aki mímelni akarja a kulturált nemeseket, mert azt hiszi róluk, hogy valóban kulturáltak, holott ők is csak mímelik a divatot, lesik a pénzt, és üres a fejük. Zamatos volt a játék, tele jóféle ízekkel.
  – A Vígszínház, a maga társalgási tradícióival tehát megtért a klasszikus Moličre-hez.
  – Nem egészen, mert a darabot Parti Nagy Lajos írta.
  – Talán úgy akarta mondani, hogy fordította.
  – Írta. A fordítás magában is újraköltés, az igazi stílusművész önálló világot teremt, az eredeti színekhez, illatokhoz hozzákeveri a saját finom, észrevétlen adalékait, és a helyi párlatokat, hogy ismerős atmoszférát kínáljon a nézőnek. Parti Nagy továbbmegy ennél. Megőrzi a jelenetek szellemét, de merész, új szövegekkel, aktuális szófordulatokkal egészíti ki, és ironikus gondolati arabeszkekkel díszíti.
  – Akkor ez már nem Moličre darabja?
  – Úgy az övé, hogy egyúttal Parti Nagy Lajosé is.
  – Végtére is ki a szerző?
  – Úgy gondolja, hogy a néző, aki jegyet vesz a színházba, a klasszikus szerzőből fölkészülten indul el otthonról, esetleg indulás előtt lazán átfutja a drámaszöveget, talán memorizálja is a fontosabb részeket, aztán amikor kényelmesen elhelyezkedik a zsöllyében, és figyelmét a színpadra fordítja, szétválogatja, amit lát, mint a meggymagozó asszony a gyümölcs húsát és magját? „Aha, ez Moličre!” „Aha, ez Parti Nagy!” „Aha, itt egy barokk fordulatot helyettesített egy mai vulgaritásssal!” „Aha, itt nemesi pöffeszkedés helyett a politikai pártok marakodását parodizálja!” Szerintem a közönség nem így viselkedik.
  – Hanem hogy?
  – Átengedi magát az élménynek. Amíg a színházban ül, csak a pillanat számít. Csak az, hogy hat-e rá az élmény, vele tud-e menni, különleges esetben repülni, szárnyalni, az egekig szédülni. Utána már gondolkodhat. De akkor sem azon, hogy „Moličrenek” vagy „Parti Nagynak” volt-e jó vagy rossz, amit látott. Hanem a színháznak.
  – Nem teremt itt a szemem előtt egy kifinomult mítoszt? Ahelyett, hogy azt mondaná: Parti Nagy Lajos aktualizálta Moličre-t.
  – Nem mondom, mert nem igaz. Moličre-t nem kell aktualizálni, épp azért lehet új darabot írni „belőle”, mert aktuális.
  – Mi az aktuális a nevezetes mamamusi jelenetben? Amikor török hókuszpókuszokkal elkábítják és becsapják Jourdain urat, hogy nyélbe üssék leánya házasságát a szerelmével? Ez Moličre idején lehetett aktuális, amikor valószínűleg bejött a „török divat”.
  – A török halandzsát Parti Nagynál magyar halandzsa helyettesíti. Az értelmetlen varázsigékből vagy ráolvasásokból kihallhatóak olyan szavak, mint a „liberális”, „idegenszívű”, „kommunista”. Amiket tökéletesen értelmetlenül szoktak egymás fejéhez vágni tökéletesen értelmetlen mai veszekedők. Ma nincs török divat, ma politikai halandzsadivat van.
  – Mulatságos ez a jelenet?
  – Győződjék meg róla! Az elülső páholyokat két emelet magasságban elfoglalják a bekiabálók, és onnan záporozzák szóömlenyüket szegény Hegedűs D. Géza fejére.
  – Áldozatot játszik? Jourdain úr primitív és otromba fajankó.
  – Aki szeretne kikupálódni. Bármennyire nevetséges is, gondolja el, ki akar a mai világban azzal kitűnni, hogy műveltséget szerez, zenélni és táncolni tanul, egyáltalán: stílusos akar lenni?!
  – Hegedűs tehát pozitív hős?
  – Hallottam erről a fogalomról, amely az én időmben még nem volt kitalálva, és nem gondolom túlságosan árnyaltnak vagy összetettnek. Nem, nem hiszem, hogy Jourdain úr Hegedűs D. Géza alakításában pozitív hős, inkább egy szerencsétlen balek, akit bepaliz a kordivat.
  – A bepaliz szó már ki volt találva az ön idejében? Vagy Mácsai Pálra gondol, a rendezőre?
  – Ne akadékoskodjék! Arra gondolok, hogy Hegedűs a nemezcsizmás, sujtásos ősmagyarkodást parodizálja, és ebben Mácsai Pál biztosan vastagon benne van. Elnézést, javítok: ebben Mácsai gyöngéd játékmesteri irányítása olyan érzékenyen vezeti, mint gyermekét féltő anya, amikor át kell kelniük az úttesten.
  – És a többiek?
  – Börcsök Enikő mint józan, földönjáró feleség a természetes észjárás hétköznapiságát képviseli a kimódolt, kellemkedő környezetben. Az ellenséges szem akár tramplinak is láthatná Jourdainnét. Nekem inkább az emberség mércéje.
  – Nem túl prózai egy balett-komédiában?
  – Az eredeti műfaj báját (vagy eleganciáját) színpadi zenészek, táncosokként is működő ifjak és lányok harmonikus csoportozata szolgálja. Az előadás olyan, mint egy pohár könnyű, gyöngyöző pezsgő. Hamar a fejünkbe száll, elmámorosodunk tőle, de mire az utcára érünk, már újra józanok vagyunk.