Telefonos (gép)kisasszonyok

Amikor valaki a sokadik gépi hangú tájékoztatást kénytelen végighallgatni egy egyszerű(nek vélt) számlaügyintézés során, vagy percek óta a kicsöngésimitáció leplezi el előle, hogy valójában foglalt egy kórház összes vonala, könnyen kétségbe vonja a modern telefonközpontok létjogosultságát. Pedig ezeket a berendezéseket a legkevésbé sem a hívók bosszantására találták ki. A telefonközpontnak – illetve a kommunikációs rendszernek, amelynek a központ a lelke – a költséghatékony telefonálás és a kapacitásnövelés mellett azt is biztosítania kell, hogy az ügyfél elégedett legyen.
Ahhoz, hogy ezt a három igényt egyszerre, és ne egymás rovására szolgálják ki, a telefonközpontok többféle trükköt alkalmaznak. Arra, hogy a kívülről telefonáló hívót összekapcsolják a hívott személy mellékével, már a telefonos kisasszonyok helyébe lépő ősközpontok is képesek voltak: a kihívás akkor kezdődik, ha a hívott mellék foglalt. Ha a telefon (valójában a központ) foglaltat jelez, a hívó előbb-utóbb leteszi a kagylót, majd újra telefonál (esetleg rögtön a főnököt kéri) – egyszóval pazarolja az idejét. Ha viszont egy-két percig várakoztatják, és utána létrejön a kapcsolat, azzal általában mindkét fél jobban jár – talán még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy onnantól, amikor a központ átveszi a hívást, már ketyeg a percdíj. A gépesítésnek ugyanakkor megvannak a határai, mégpedig ágazatspecifikusan. Számos európai országban tilos a segélyhívásokat – és ez esetben ide tartoznak a kórházakba irányuló telefonok is – automata rendszerre irányítani. Ahol ez a szabványosítás megtörtént, előírás, hogy telefonközpontos vegye fel a kagylót, méghozzá két csengetésen belül. (Magyarországon ez még nem valósult meg.)