Sugárkárosodás-diagnosztika

Nukleáris balesetek idején a klasszikus hematológia a vezető szakterület az ionizáló sugárzás okozta tünetek mérését és követését, valamint az esetleges kezelést illetően. A sugárterhelés ugyanis a bőr mellett elsődlegesen a vérképzést károsítja.

Alekszandr Litvinyenko 2006. novemberében bekövetkezett halála kapcsán Csernobil után újra sokat hallhattunk a sugárbetegségről. Mostanra biztosan tudjuk, hogy az egykori orosz állambiztonsági tisztet 210-es polóniumizotóppal (210P) mérgezték meg, szándékosan. A nagy energiájú, ugyanakkor csak néhány milliméter hatótávolságú, radioaktív alfa-sugárzást kibocsátó, 138 nap felezési idejű, igen ritka és nehezen beszerezhető 210P izotóp néhány ezred grammnyi mennyisége is halálos az ember számára.
A korábbi tapasztalatok alapvetően gondatlanságból bekövetkezett, ismertté vált balesetekből származtak. Kilenc olyan tragédiáról tudunk, amelyeknek következtében legalább hárman betegedtek meg. A legismertebb az 1986-os csernobili (Ukrajna) robbanás, amelynek következtében több mint tízféle gammasugárzó izotóp került a levegőbe, és több mint 200 embernél alakult ki különböző súlyosságú heveny sugárkárosodás. Az érintettek száma alapján a második legjelentősebb katasztrófa Goianában (Brazília) történt 1987-ben, ahol egy egészségügyi célokra szolgáló, használaton kívüli 137cézium gamma-sugárforrás került illetéktelen kezekbe, és az érintettek sokáig semmit sem tudtak a radioaktív sugárzásról.
Visszafordíthatatlan károsodás
A balesetek során összegyűlt élettani- kórélettani megfigyelésekből leszűrhető, hogy a sugárterhelés hatásának előrejelzésére a vérlemezkék, a granulociták és a limfociták számában bekövetkező változások követése a legalkalmasabb. A krízisintervenciós team a baleset után így képes rövid idő alatt, nagy hatékonysággal azonosítani a sugárfertőzötteket. Élettani körülmények között a három említett vérsejttípus eltérően reagál. A szervezet naponta körülbelül 150x10 vérlemezkét, 120x10 granulocitát és 20x109 limfocitát termel. A vérlemezkék életideje a keringésben 10, a granulocitáké pedig mindössze egy nap, ugyanakkor a limfocitáké két naptól akár évekig is terjedhet. További fontos körülmény, hogy a szervezetben jelentős, gyorsan mobilizálható, tartalék granulocitaállomány található a keringésen kívül. Halálos dózisú besugárzást (azaz irreverzibilis csontvelőkárosodást) követően az emberi szervezetben az első három nap folyamán – a tartalék állomány keringésbe kerülése miatt – kifejezett granulocitaszám-emelkedés észlelhető, míg a limfociták és a vérlemezkék száma folyamatosan csökken. A granulociták száma a 4–6. napon, a limfocitáké a 2., a vérlemezkéké pedig az 5–7. napon csökken nulla körüli értékre. Míg a granulociták és a vérlemezkék esetében a gyors apadás hátterében kizárólag az őssejtek károsodásából fakadó termeléskiesés áll, addig a limfociták esetében a recirkuláció is akadályozottá válik a nyirokszervekben.
Reverzibilis hatások
Kisebb sugárfertőzés, azaz reverzibilis csontvelő-károsodás esetén a vérsejtszám-változások eltérő mintázatúak: a legjellemzőbb különbség a sejtszámcsökkenés elnyújtottabb lefolyása és a kezdeti granulocitaszám-emelkedés hiánya. Irreverzibilis hemopoetikus őssejtkárosodás esetén a vérképzés csak a lehető leghamarabb elvégzett őssejt-transzplantációval állítható helyre. A rendelkezésre álló idő rövidsége ezt általában lehetetlenné teszi. A rendőrség és a mentőcsapatok különösen veszélyeztetett tagjai számára előre összegyűjtött és fagyasztva tárolt saját (autológ) őssejteket lehetne tartalékolni. A visszafordítható vérképzőszervi károsodást kiváltó sugárfertőzést követően a terápiás cél a sejthiányos időszak áthidalása antibiotikus kezeléssel, és szükség esetén vörösvérsejt-, illetve vérlemezketranszfúzióval.DR. TORDAI ATTILA