Nem pusztán akadémikus kérdés

Reformok előtt a Magyar Tudományos Akadémia

Ha egy magyart megkérdezünk, miért büszke a nemzetére, egy dolgot biztosan megemlít: a magyar tudósok kiváló teljesítményét. Amennyiben konkrét neveket kérünk, valószínűleg az elmúlt századok nagyjait említi. Ám a kortárs tudomány tevékenysége mintha még mindig láthatatlan lenne a közember számára. Presztízsét pedig a jelek szerint egyre inkább csökkenti a hónapok óta tartó vita, amelynek középpontjában a hazai innováció támogatási rendszerének, intézményi struktúrájának átalakítása, az Akadémia reformja áll. Ez utóbbiról várhatóan a testület októberre tervezett rendkívüli közgyűlésén döntenek.

Kritikus felhang  Hogy a 181 éves intézmény főszerepet kapott, komoly része van az Élet és Irodalom című hetilapban megjelent publicisztikának, amelyben Szabó Csaba gyógyszerkutató – miután nem kapott egyetemi katedrát – minden korábbinál élesebben bírálta az Akadémia jelenlegi állapotát. Úgy vélte, hogy „nagy kutatóintézetek, viszonylag megfelelő színvonalú állami finanszírozásból csak középszerű eredményeket produkálnak, míg esetenként nemzetközileg magas szinten produkáló kutatócsoportok az elismerés és a hazai támogatás perifériáján vegetálnak.” Beszélt az alapkutatás káros túlsúlyáról, lemaradásunkról az alkalmazott kutatásokban, és szólt az archaikus, tekintélyelvű, paternalisztikus irányításról is. Szembetűnő aránytalanságként értékelte, hogy az akadémia rendes tagjai „életfogytig adományozott, folyamatos teljesítménytől függetlenül” mintegy havi 400 ezer forint díjazásra jogosultak.