Korunk hőse, Dzsingisz kán

Önsorsrontó, a nemzethalál gondolatával szívesen eljátszó hajlamunk újabb fellobbanásának is érezheti az ember, hogy épp Dzsingisz kánról és ivadékairól, valamint a nekik „köszönhető” tatárjárásról nyílt nagyszabású tárlat Nemzeti Múzeumunkban. Rettenetes szemöldöke alól figyel minket a nagy mongol vezér a plakátokon, vad hordák robognak szilajon a kiállítótermek előterében elhelyezett színes kivetítőkön – őseink félelmével inainkban lépdelhetünk a tárlók felé.

  Ahol aztán kissé tanácstalanul álldogálunk. A hasonló kiállításokon megszokott szép edények, finom szőttesek, szobrok és edények helyett egy-két – jó esetben aranyozott – bronz övcsat, egyszerű ló-, tigris-, ökörábrázolat hervadozik a vitrinben. A falon elhelyezett fotókon a mongol puszták, sivatagok szikkadt, sivár képe. Felbukkan egy-két finomabb kézművesdarab – kelme, aranyozott ezüstszarvas, jellemző módon védelmi célokat is szolgáló aranydiadém –, ezekről rendre kiderül: rabolták, jobb esetben vették vagy békeajándékként, a nyugalom fejében kapták a korai tatárok, Kínából. A Belső-Ázsia sztyeppéin az i. e. 4. századtól bizonyíthatóan élő törzsek nyargalászó lovas népek voltak, ezért a letelepült életformával együtt járó tárgyi kultúra terén szemlátomást nem sok maradandót, kiállíthatót, dokumentálhatót hagytak maguk után. Láthatók még kezdetleges gyöngysorok, az egyik sarokban egy többméteres kőteknős, a 13. századból, a sivatagban álló eredeti pontos mása, másutt egy gránit kőszobor másolata – egyik sem az árnyalt ábrázolás tetőfoka.
   Bezzeg a szablyák. A lovaglóostorok. Az ötletes 13. századi agyaggránátok. A sulymoknak nevezett, ágas-bogas fémcsillag alakú, rejtélyes célú harci lelemények – én az ellenség lovai alá szórnám őket, részletesebb felirat nem ártana. A masszív öntöttvas kerékagyak. A nomád harci életmód lényegéhez tartozó tárgyak: lélegzetelállítóak. Ám nemcsak a fegyverek feltűnően gyönyörűek, hanem például az úti okmányként szolgáló hatalmas, cizellált pecsétek is. A míves pénzérmék. Kezd kézzel foghatóvá válni, mit jelent a történelemleckékből ismert tény, hogy Belső-Ázsia pusztáinak törzseit összefogta, mozgékony, egységes birodalommá szervezte Dzsingisz kán, hogy aztán utódai, Ogodei és Kubilai alatt a 13. században a négy részből álló, fénykorát élő tatár birodalom Koreától Bécsig, Észak-Szibériától Perzsiáig és Pekingig terjedjen. Szemléletesen kirajzolódik az útleveles futárok modern rendszerén keresztül mozgatott, hatékony közigazgatású ország képe, mely addig soha nem látott módon felvirágoztatta a világkereskedelmet.
   Mozgékonyság, gyorsaság, ütőképesség – ezek voltak az igazi kincseik. Érdemes megnézni a kiállított korabeli tatár harci öltözékeket: több száz, testre szabott, a ruhára akkurátusan felszegecselt vaslemezkéből állt a tatár páncél, minden lemezkét bevontak bőrrel vagy textillel – egyszerre elegáns és vagány öltözéknek tűnik ma is, túl azon, hogy remekül lehetett benne mozogni. Szívósak és puhák a sok évszázados csizmák, kecsesek és bivalyerősek az íjak – toronymagasan a tányérok és fésűk, kezdetleges tükrök színvonala fölött. Ilyen felszereltséggel indultak a tatár seregek 1235-ben a Nyugat ellen, s értek 1241-ben Muhi, majd Pest alá, az ismert eredménnyel.
  A négy birodalomrész közül mi, sajnos, a többi hárommal szembehelyezkedő „szakadár” Aranyhorda útjába kerültünk – az oroszok háromszáz évig nyögték igájukat, amerre jártak, több száz ezer halott, pusztasággá változott táj kísérte fellépésüket. Ám a perzsa birodalomrész kultúráját bemutató tárlókban tompa fényű, lüsztermázas tálak, csillagalakú szépséges falicsempék láthatók – vágtató kék lovasokat ábrázoló mintájúak is szép számmal –, itt a tatárok lelkes építőkké váltak. Bár megőrizték a maguk nomád életvitelét, hagyták a helyi kézműveseket boldogulni, s a perzsa iszlám kor kiemelkedő remekei születtek uralmuk alatt. A kínai országrészben szintúgy: jól ismert sárkányos kínai porcelánok jelzik a helyi ipar zavartalan működését. A mongol birodalmi székhely, Karakorum afféle „multikulturális” központként otthonul szolgált mohamedán kereskedőknek és kínai kézműveseknek egyaránt – nem beszélve a tibeti szerzetesekről, kiknek hitét a hódítók felvették. Ha igaz, hogy minden népnek megvan a maga legalább tízperces szerepe a világtörténelemben, a tatár hordák a 13–14. században megtették a dolgukat: közvetítőkként felgyorsították a tudás, az ismeretek cseréjét keletről nyugatra, nyugatról keletre. Korszerű jelenség Dzsingisz kán. (2007. szeptember 2-ig)

 Könnyűtestű sertés 

  Az animációs vígjátékok kivételével a tévésorozatok filmfeldolgozásai (Starsky és Hutch, Hazárd megye lordjai) rendre elhasalnak a nagy vásznon, mert képtelenek kihasználni hőseik meglévő adottságait, és univerzális üzenettel előállni. A Simpson család alkotói viszonylag sokáig vártak az egész estés bemutatkozással, hiszen a tévéképernyőn később megjelenő Beavis, Butthead, valamint South Park városka lakói hamarabb learatták a mozis babérokat, a türelmes rajongók azonban nem panaszkodhatnak.
   Az 1989-ben indult, és azóta csaknem 400 epizódot megért sorozat a tévéképernyőn „csupán” a fogyasztáson alapuló amerikai életforma kritikáját nyújtotta, amikor egy olyan családot vezetett be a köztudatba, melynek működésében a „hamburgerkapitalizmus” minden kedvezőtlen mellékhatása kimutatható volt: a pazarlás, a nemtörődömség, a tudatlanság és a családon belüli szinte totális elidegenedés. A legnagyobb trükk (az egyszerűségében világbajnok animáción túl) Simpsonék furcsa fejformája, mely a néző számára megnehezíti az azonosulást a családtagokkal, és lehetővé teszi a lelkifurdalás nélküli, teljes élvezetet. Az átlagos néző (vagy legalább a szomszédja) ugyanis pontosan azokat a hibákat véti a mindennapokban, mint Homer, Maggie és csöpp gyermekeik, de ufókon röhögni mindig könnyebb, mint a tükörbe hahotázni. A legtöbbször kíméletlen humort persze enyhítette a feleségből áradó megértés és szeretet – mely számtalanszor megakadályozta a család felbomlását, vagy mondjuk egy nukleáris katasztrófa bekövetkeztét –, így mindenki nyugodtan dőlhetett hátra a fotelben: a társadalom alapsejtje sértetlen, a gyerekek szocializációja rendben zajlik, a GDP tovább termelődik. Egészen mostanáig!
   Matt Groening sorozatgazda és David Silverman rendező ugyanis olyan katasztrófadramaturgiát vittek színre, mely alapjaiban rázza meg a nézők fogyasztói biztonságba vetett hitét. Mint tudjuk, napjainkban nincsen fekete vígjáték világméretű veszedelem és átfogó USA-kritika nélkül, ezért az alkotók most minden követ, nukleáris hulladékanyagot és szereplőt megmozgattak: Homer Simpson önzéséből fakadóan Springfield puszta létezését sodorták veszélybe. Történik ugyanis, hogy a helyi tó szennyezettsége miatt a hatóságok lezárják a teljes partot, ám amikor Homer a rendeltetésszerű lerakatba akarja szállítani frissen beszerzett malackájának toronymagas hulladékát, kedvenc pékségében váratlan leárazást tartanak, ezért a nagy tumultust elkerülendő gyorsan a tóba önti a röfikakát. Nem is sejti azonban, hogy a korrupt Környezetvédelmi Ügynökség (Kövü) éppen egy ilyen szarvashibára vár, egy templomi jóslat értelmében ugyanis a salakanyag mutánsokat kelt életre a tó vizében, minek következtében a várost egy törhetetlen üvegbura segítségével hermetikusan elzárják a külvilágtól. Nem kell sokáig várni arra, hogy a teljes lakosság fáklyásmenetet képezve a Simpson család életére törjön, és hőseink csodával határos módon meneküljenek ki a bura alól, majd keressenek menedéket Alaszkában. Simpsonéknál tehát nem a családon belüli erőszak, hanem egy könnyűtestű sertés okozza a katasztrófát, ezzel is előrevetítve, hogy mi történik azzal az apával, aki gyermekei helyett egy kisdisznóval játszadozik (egészen pontosan a plafonon sétáltatja, és közben egy „pókmalacról” szóló dalt énekel), míg fiát a mélyen vallásos szomszéd árasztja el szeretetével. A szinte kötelező, csavaros cselekménybonyolítás mellett a Simpsons film igazi erénye a karakterek teljes kihasználtsága, a családban rejlő összes dramaturgiai erő kiaknázása: minden konfliktus a figurák jelleméből fakad, és minden megoldást a családon belüli interakciók buja hálója szolgáltat. A recept tehát nem változott – az egyéni hülyeségen csakis a közösségi jóakarat segíthet, így a történet végére Homerből is a város hős megmentője válhat, annak ellenére, hogy ő élete végéig egy alaszkai kocsmából akart seggen csúszva részegen hazatérni. A Simpson család hazai körülmények között minimum egy konyhai falvédőt érdemelne, Amerikában viszont a népművészet mozivásznat jelent, úgyhogy tulajdonképpen minden a helyére került.
  CSILLAG MARCI