Kommentár: Régi ellenség – új köntösben?
2008. július 01. 00:00
Az Alzheimer-betegség patogenezise annyira szerteágazó, hogy sokan nem is egységes kórképnek, hanem szindrómának tartják. Számos nyomelem (alumínium, higany, kadmium, réz, vas stb.) egyensúlyzavarát detektálták, de ezek közvetlen kóroki szerepét eddig nem igazolták. Az ólommal kapcsolatos fenti kutatás valóban további vizsgálatokra sarkall.
Az ólom sejtbiológiai hatásának részleteit kevéssé ismerjük. Míg a régebbi vizsgálatok főleg a közvetlen toxikológia területére irányultak, az elmúlt évtizedekben intenzíven kutatták, miként hat a fém csekély mennyisége a sejtek működésére. White és munkatársai (Toxicol Appl Pharmacol 2007; 225:1–27) négy pontban foglalták össze a fő vizsgálati területeket és a feltételezett hatásmechanizmusokat.
• A stressz glükokortikoid-aktivációt idéz elő, amely jelentősen megváltoztatja az ólom celluláris hatását, és a mezolimbo-kortikális rendszer dopaminerg pályáin keresztül hatva kognitív deficitet okozhat. Mind a stressz, mind a környezeti ártalmak szempontjából az alacsony szocioökonómiai helyzetűek a fő veszélyeztetettek; a két tényező kedvezőtlen hatása összeadódik.
• Az ólom hat a glutamát-felszabadulásra, az NMDA-receptorokon át a szinaptikus plaszticitásra és a tanulási folyamatra. Ez a két mechanizmus állhat annak hátterében, hogy minden vizsgált területen rosszabb volt a kognitív teljesítménye azoknak, akiknek a szervezetében nagyobb ólomfelhalmozódást mutattak ki.
• A fém közvetlenül hat bizonyos fajta fehérjékre, például a glükóz regulálta GRP78-ra.
• Közvetlen hatása van az amiloid prekurzor fehérje anyagcseréjére, és ez utóbbi későbbi életkorban – késleltetett hatásként – amiloid plakkok keletkezését okozza rágcsálókon, illetve – mint Wu és munkatársai fent ismertetett kutatásai is igazolták – főemlősökön is.
Az Alzheimer-kórra a progreszszív demencia és két alapvető neuropatológiai eltérés együttes jelenléte (intercelluláris amiloid plakkok, neurofibrilláris fonatok) jellemző. A fenti kutatásban észlelt kóros amiloidképződés tehát csak az egyik a két fő kórszövettani vonás közül. Az Alzheimer-betegség multifaktoriális geneziséből kiindulva a komplex összképben a fenti mechanizmus is megtalálhatja a helyét. Azzal a végkövetkeztetéssel, hogy a környezeti szennyezés lehető legnagyobb mértékű csökkentése szükséges, aligha száll vitába bárki, aki az egészségőrzés híve.
Az ólom sejtbiológiai hatásának részleteit kevéssé ismerjük. Míg a régebbi vizsgálatok főleg a közvetlen toxikológia területére irányultak, az elmúlt évtizedekben intenzíven kutatták, miként hat a fém csekély mennyisége a sejtek működésére. White és munkatársai (Toxicol Appl Pharmacol 2007; 225:1–27) négy pontban foglalták össze a fő vizsgálati területeket és a feltételezett hatásmechanizmusokat.
• A stressz glükokortikoid-aktivációt idéz elő, amely jelentősen megváltoztatja az ólom celluláris hatását, és a mezolimbo-kortikális rendszer dopaminerg pályáin keresztül hatva kognitív deficitet okozhat. Mind a stressz, mind a környezeti ártalmak szempontjából az alacsony szocioökonómiai helyzetűek a fő veszélyeztetettek; a két tényező kedvezőtlen hatása összeadódik.
• Az ólom hat a glutamát-felszabadulásra, az NMDA-receptorokon át a szinaptikus plaszticitásra és a tanulási folyamatra. Ez a két mechanizmus állhat annak hátterében, hogy minden vizsgált területen rosszabb volt a kognitív teljesítménye azoknak, akiknek a szervezetében nagyobb ólomfelhalmozódást mutattak ki.
• A fém közvetlenül hat bizonyos fajta fehérjékre, például a glükóz regulálta GRP78-ra.
• Közvetlen hatása van az amiloid prekurzor fehérje anyagcseréjére, és ez utóbbi későbbi életkorban – késleltetett hatásként – amiloid plakkok keletkezését okozza rágcsálókon, illetve – mint Wu és munkatársai fent ismertetett kutatásai is igazolták – főemlősökön is.
Az Alzheimer-kórra a progreszszív demencia és két alapvető neuropatológiai eltérés együttes jelenléte (intercelluláris amiloid plakkok, neurofibrilláris fonatok) jellemző. A fenti kutatásban észlelt kóros amiloidképződés tehát csak az egyik a két fő kórszövettani vonás közül. Az Alzheimer-betegség multifaktoriális geneziséből kiindulva a komplex összképben a fenti mechanizmus is megtalálhatja a helyét. Azzal a végkövetkeztetéssel, hogy a környezeti szennyezés lehető legnagyobb mértékű csökkentése szükséges, aligha száll vitába bárki, aki az egészségőrzés híve.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
