Királyi egyes
2007. február 01. 00:00
Az internet és a terrorizmus (elleni harc) térhódítása óta minden 2001 előtt játszódó történet kosztümös filmdrámának számít – hiszen a világ és a róla alkotott képünk alapjaiban változott meg –, manapság mégsem könnyebb hiteles és értékes történelmi filmet forgatni, mint mondjuk, zsinórok nélkül marionettszínházat csinálni. A kipróbált brit rendező, Stephen Frears legújabb filmjében olyan témához nyúlt, mely egyszerre populáris és történelmi, ráadásul két kor fordulóján játszódik, hiszen 1997-ben világháló nélkül is lehetett médiaszenzációt ritytyenteni. Félő volt tehát, hogy a direktor és forgatókönyvírója, Peter Morgan mai szemmel akarja láttatni az akkori történéseket, azaz vaskályha nehézségű színészi jelenléttel kísérli meg felidézni a poros kort, melyben mindenki az újságoshoz rohant, ha friss híreket szeretett volna olvasni. A témában nem járatlan kettős – Frears és Morgan Az alku címen 2003-ban tévéfilmet készített Tony Blair hatalomra kerülésének körülményeiről – azonban sikerrel veszi az akadályt: emberi drámát farag a koronás főt sújtó médiahadjáratból, és teszi ezt olyan finom rendezéssel, színészvezetéssel és dialógusokkal, hogy a vásznon uralkodó feszültség érezhető, a szobák és termek finom berendezése szinte tapintható közelségbe kerül.
Vissza a jelenbe
Frears igazi erőssége – az alapos felkészültség és alázatos megközelítés mellett – karrierje kezdete óta abban rejlik, hogy nem lett rabja egyetlen stílusnak vagy műfajnak sem, hanem mindig a témához, azaz a tartalomhoz igazítja a formát. A királynő esetében ez azt jelenti, hogy a rendező szinte egy lépéssel hátrébb lép – hiszen a média a tragédia idejében szinte belefurakodott a királyi család vélt gondolataiba –, és ezt a gondolatnyi űrt kihasználva megteremti azt a történelmi teret, amely II. Erzsébet szándékainak és lehetőségeinek értelmezéséhez szükséges. Frears úgy tesz tehát, mint a nyomozó, aki a bűntény érintetlen terepén jár, ahol az ujjlenyomatokból és leheletekből próbálja meg kiolvasni a történéseket. Rendezőnknek természetesen megvan az a helyzeti előnye, hogy szinte pontosan rekonstruálhatja az eseményeket – itt ugyanis nem bűntényről, hanem magáról a történelemről van szó –, a királyi család érinthetetlenségének tudata azonban a nézőben megőrzi a csodálkozások és találgatások izgalmát. A tíz évvel ezelőtt személyesen is megélt történelem a közönség agyában találkozik tehát a szintén tökéletesen hihető, mégis rekonstruált történelemmel, és a kettő bizsergető elegye végül Erzsébet királynő személyes drámájában nyer feloldást.
Okos enged
A film címéhez híven ugyanis ennek a történetnek igenis a királynő a főhőse, hiába vibrál az események hátterében Diana tragikus halála, és hiába igyekszik a szálak mozgatásával a frissen megválasztott miniszterelnök Tony Blair. Már a történet nyitányában világossá válik, hogy a hagyomány és tapasztalat méltó ellenfele lehet a reformnak: amikor Blair a Buckingham Palotába látogat, hogy szóban megkapja a kormányalakítási felkérést, egy kissé kioktató, barátságtalan királynővel találkozik ugyan, de ő sem viselkedik érettebben egy sokszorosan kitüntetett óvodásnál. Az új miniszterelnök a nép által rá ruházott hatalomnál fogva igyekszik néhány hónappal később, a Diana halálát követő napokban meggyőzni Erzsébetet a hivatalos gyász fontosságáról, a királynő azonban az Isten által rá ruházott hatalom és az udvari hagyományok erejének biztos tudatában utasítja el a betolakodást családja magánéletébe. Mindketten következetesek elveikhez és terveikhez, mégis, miként a népi bölcsesség is tanítja: okos enged, szamár szenved. Mert igaz ugyan, hogy Erzsébet látszólag a népakarat – és népharag – nyomására rendez állami temetést a királyi családot jogi értelemben elhagyó egykori hercegnőnek, mégis megtanulja a leckét, felismeri a változás szelét, és a film végén bölcsen figyelmezteti Blairt arra, hogy egyszer ő is megérzi majd a bukás keserű illatát, és az emberek utálatát. Blair pedig – miként szavazóitól – a királynőtől is csak elismerést vár, holott tudhatná, hogy azt csak az idő adhatja meg. II. Erzsébetnek márpedig ezzel a filmmel az idő kifejezte elismerését, hiszen nincs még egy olyan koronás fő vagy közéleti személyiség, akit ilyen szeretettel és finom profizmussal vittek vászonra, mint tette azt Stephen Frears rendező és Helen Mirren, a címszerepet alakító – a napokban a legjobb női főszerep kategóriában Golden Globedíjat nyert – színésznő. Ha Isten nem is, de a celluloid megóvta a királynőt a gonosz pletykáktól.
Vissza a jelenbe
Frears igazi erőssége – az alapos felkészültség és alázatos megközelítés mellett – karrierje kezdete óta abban rejlik, hogy nem lett rabja egyetlen stílusnak vagy műfajnak sem, hanem mindig a témához, azaz a tartalomhoz igazítja a formát. A királynő esetében ez azt jelenti, hogy a rendező szinte egy lépéssel hátrébb lép – hiszen a média a tragédia idejében szinte belefurakodott a királyi család vélt gondolataiba –, és ezt a gondolatnyi űrt kihasználva megteremti azt a történelmi teret, amely II. Erzsébet szándékainak és lehetőségeinek értelmezéséhez szükséges. Frears úgy tesz tehát, mint a nyomozó, aki a bűntény érintetlen terepén jár, ahol az ujjlenyomatokból és leheletekből próbálja meg kiolvasni a történéseket. Rendezőnknek természetesen megvan az a helyzeti előnye, hogy szinte pontosan rekonstruálhatja az eseményeket – itt ugyanis nem bűntényről, hanem magáról a történelemről van szó –, a királyi család érinthetetlenségének tudata azonban a nézőben megőrzi a csodálkozások és találgatások izgalmát. A tíz évvel ezelőtt személyesen is megélt történelem a közönség agyában találkozik tehát a szintén tökéletesen hihető, mégis rekonstruált történelemmel, és a kettő bizsergető elegye végül Erzsébet királynő személyes drámájában nyer feloldást.
Okos enged
A film címéhez híven ugyanis ennek a történetnek igenis a királynő a főhőse, hiába vibrál az események hátterében Diana tragikus halála, és hiába igyekszik a szálak mozgatásával a frissen megválasztott miniszterelnök Tony Blair. Már a történet nyitányában világossá válik, hogy a hagyomány és tapasztalat méltó ellenfele lehet a reformnak: amikor Blair a Buckingham Palotába látogat, hogy szóban megkapja a kormányalakítási felkérést, egy kissé kioktató, barátságtalan királynővel találkozik ugyan, de ő sem viselkedik érettebben egy sokszorosan kitüntetett óvodásnál. Az új miniszterelnök a nép által rá ruházott hatalomnál fogva igyekszik néhány hónappal később, a Diana halálát követő napokban meggyőzni Erzsébetet a hivatalos gyász fontosságáról, a királynő azonban az Isten által rá ruházott hatalom és az udvari hagyományok erejének biztos tudatában utasítja el a betolakodást családja magánéletébe. Mindketten következetesek elveikhez és terveikhez, mégis, miként a népi bölcsesség is tanítja: okos enged, szamár szenved. Mert igaz ugyan, hogy Erzsébet látszólag a népakarat – és népharag – nyomására rendez állami temetést a királyi családot jogi értelemben elhagyó egykori hercegnőnek, mégis megtanulja a leckét, felismeri a változás szelét, és a film végén bölcsen figyelmezteti Blairt arra, hogy egyszer ő is megérzi majd a bukás keserű illatát, és az emberek utálatát. Blair pedig – miként szavazóitól – a királynőtől is csak elismerést vár, holott tudhatná, hogy azt csak az idő adhatja meg. II. Erzsébetnek márpedig ezzel a filmmel az idő kifejezte elismerését, hiszen nincs még egy olyan koronás fő vagy közéleti személyiség, akit ilyen szeretettel és finom profizmussal vittek vászonra, mint tette azt Stephen Frears rendező és Helen Mirren, a címszerepet alakító – a napokban a legjobb női főszerep kategóriában Golden Globedíjat nyert – színésznő. Ha Isten nem is, de a celluloid megóvta a királynőt a gonosz pletykáktól.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
