Esélyegyenlőtlenség az onkológiai ellátásban

Az állandóan egymásnak feszülő érdekellentétek, a gyakran változó kormányzati törekvések miatt az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója szerint egy helyben topogunk. Holott minden adott ahhoz, állítja Kásler Miklós professzor, hogy 1–1,5 év alatt olyan korszerű ellátórendszert hozhassunk létre, amely ma száz daganatos beteg közül további kilencnek adhatna esélyt az életre. A franciaországi reform legalábbis ezt igazolja.

 

– Mennyire igaz az az állítás, miszerint a Magyarországon élők onkológiai ellátásának színvonalát jelentősen befolyásolja, hogy melyik intézmény szolgáltatja számukra a gyógyulásukhoz elengedhetetlen terápiát?

 

– – Sajnos tény, hogy jelenleg a különböző egészségügyi szolgáltatók nagyon eltérő körülményeket biztosítanak. Ebből adódóan, ha a diagnosztikában és a terápiában – amelyeknek adott, megszabott algoritmusban kellene folyniuk – bármiféle eltérés vagy hiányosság mutatkozik, akkor a kezelés nem lesz ideális. Ahhoz, hogy egy magyarországi beteg minden szempontból megfelelő terápiában részesülhessen, nagy, komprehenzív intézetbe kellene kerülnie, vagy egy igen pontosan megszervezett betegúton végigmennie. Nem az a lényeg, hogy hol lakik az illető, hanem az, hogy hová kerül. Norvégiában és Szlovéniában egyetlen, de kitűnően felszerelt onkológiai intézet működik. A norvégoknak nem okoz gondot, hogy a terápiáért 600–800 kilométert utazzanak, mert tudják, hogy ott a létező legmagasabb színvonalú ellátásban részesülnek.

 

– Ezt a szemléletet nekünk még nem sikerült átültetni sem az egészségpolitikusok, sem a betegek fejébe. Egy gyors látleletet kérek öntől: az ország mely területén élők vannak ma a leghátrányosabb helyzetben?

 

– Nehéz konkrét választ adni erre a kérdésre, ugyanis több dolog összefonódásáról van szó. A kezelés eredménye például nagyban függ a patológiától, a molekuláris patológiától, a képalkotó berendezésektől, a megfelelően képzett szakemberektől és még sok egyéb tényezőtől. Ez egy rendkívül komplex, bonyolult tevékenység, ha hiányzik egy láncszem, akkor a beteg esélyei romlanak. Ahhoz, hogy a jelenlegi struktúra megváltozzon, lépni kellene.

 

 

– Elhatározás, méghozzá kormányzati szinten, tudva azt, hogy ez szakmai kérdés. Az onkológiai betegségek gyógyítása multidiszciplináris feladat, ezért csak centralizált ellátási formában végezhető hatékonyan – és ez hazánkra nézve is igaz. Világszerte erre törekszik mindenki; az Amerikai Egyesült Államokban 37 komprehenzív intézet működik, Franciaországban 6 (és körülötte 22 ellátóhely), Németországban most alakítanak ki 8 nagy centrumot.

 

 

– A tanulmányok azt igazolják, hogy tízmillió lakosonként egy komprehenzív ellátó egység az ideális, vagyis nálunk egy nagy centrumra lenne szükség. Természetesen a regionális és megyei központok köré szervezetten minden ellátó egységnek meglenne a maga szerepe a folyamatban – de azzal a feltétellel, hogy azt a mozzanatot, amelyet vállal, a legkorszerűbb színvonalon kell garantálnia.

 

– Ha egy miniszter szabad kezet adna önnek az átalakításhoz, és abban pártérdekeket nem, csak a szakma szabályait kellene figyelembe vennie, az új struktúrának köszönhetően mennyivel több beteg életét lehetne megmenteni?

 

– Erre vonatkozóan a francia példa szolgál útmutatásul: a náluk lezajlott centralizációt követően 9 százalékkal javult a mortalitás. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mi sem mondhatunk le az amerikai mintára szervezett centralizált ellátásról. Ázsiában sorozatban építik a komprehenzív intézeteket, de például Nepálban, Peruban, Jordániában is létrehozták a nemzeti rákközpontokat. Ez az elsődleges feladat. Képtelenség, hogy a finanszírozási anomáliák miatt tíz fillérekért kell harcolnunk, és erre fordítjuk minden energiánkat, lobbierőnket. Nyilvánvalóan erre is szükség van, de ezen ideje túllépni. A hosszú távú érdekekért kellene síkra szállni és figyelmen kívül hagyni a szövevényes érdekviszonyokat.

 

 

Mi csak annyit tehetünk, hogy a változáshoz szükséges elméleti tanulmányokat felfrissítjük, ugyanis az alaptanulmány készen áll, csak aktualizálni kell. Ehhez elegendő lenne két-három hét. A gyakorlati lebonyolításhoz – amennyiben az onkológiai szakma és a kórházak partnerek ebben – egy-másfél év szükséges. Ha figyelembe veszem a pártpolitikai, gazdasági, presztízs- és egyéni érdekkülönbségeket, akkor ez sokkal hosszabb idő. Itt a rendező elvnek a betegérdeket kellene tekinteni – s csak ezt követhetné a többi prioritás.
 

Forrás: Medical Tribune