hirdetés
2021. december. 08., szerda - Mária.
hirdetés

Csökken az egészségügy modernizálására fordítható EU-keret

Mind a mai napig nem tudni, hogy a létrejött egészségügyi térségek milyen szerepet töltenek majd be a fejlesztéspolitikában, a források elosztásában. A nagytérségi határok ugyanis nem esnek egybe a fejlesztéspolitika területi egységeinek számító közigazgatási régiókkal, hangzott el egy fővárosi konferencián.

A következő hét éves ciklusban – 2014-2020 között – az egészségügynek jóval keményebb küzdelmet kell folytatnia az uniós fejlesztési forrásokért, mint a jelenlegi költségvetési időszakban. A felvázolt új EU-s prioritások miatt ugyanis csökken az egészségügy modernizálására fordítható összeg, máshonnan kell pénzt szerezni e célra. Erre egyébként már az elmúlt években is nyílt lehetőség – például az energiahatékonyság növelésére szánt keretből -, ám ezzel kevésbé éltek az ágazat szereplői, így nemigen szereztek gyakorlatot abban, miként tágíthatják anyagi lehetőségeiket.

A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség megbízásából a Hétfa Kutatóintézet, a Revita Alapítvánnyal illetve a Budapest Intézettel közösen értékelte az uniós forrásokból megvalósuló egészségügyi fejlesztéseket, amiről egy közelmúltban megtartott szakmai konferencián a Budapesti Corvinus Egyetem munkatársa számolt be.

Az egészségügy többféle uniós programból jutott forrásokhoz, ezzel kapcsolatban azonban Kiss Norbert szerint további vizsgálatra szorul, hogy az országos illetve a regionális tervezés közötti munkamegosztás mennyiben váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Ez azért fontos kérdés, mivel mind a mai napig nem világos, hogy a létrejött egészségügyi térségek milyen szerepet töltenek majd be a fejlesztéspolitikában, a források elosztásában, különösen annak fényében, hogy a nagytérségi határok nem esnek egybe a fejlesztéspolitika fejlesztési egységeinek számító közigazgatási régiókkal.

Az utóbbi években jutott némi uniós pénz humán erőforrás fejlesztésre, ám ezzel kapcsolatban érdemes szemügyre venni, hogy ezek az összegek mekkora nagyságrendet képviselnek az ágazati bértömeghez képest. A kutató szerint elenyészőt. „Fejlesztési forrásból nem lehet kezelni az emberi erőforrás problémákat, legfeljebb egy-egy pontszerű helyen” – hangsúlyozta Kiss Norbert, aki szerint fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy vajon valóban azokban a kórházakban van a legnagyobb munkaerő probléma, ahová ilyen típusú fejlesztési pénzek jutottak?

A fejlesztési forrásokból 15 milliárd jutott az alapellátásnak, 93,5 milliárd a járóbeteg ellátóknak, s lényegében 200 milliárd forint a fekvőbeteg intézményeknek. Másként szólva ez azt jelenti, hogy míg a kórházak folyó finanszírozásuk arányában, a járóbeteg ellátás ennél nagyobb, míg az alapellátás ennél kisebb mértékben jutott e többletpénzekhez. S bár tény, hogy az infrastruktúra fejlesztésére szánt pénzekből az alapellátás kevesebbet tud „felszívni”, miközben a kórházak bármekkora összeget képesek elkölteni, a különbség mértéke mégis elgondolkodtató. Vigaszul szolgálhat viszont az alapellátóknak, hogy a következő fejlesztési ciklusra szóló uniós javaslatok a jelenleg érvényesülő kórházcentrikusság helyett a közösségi, közösség-közeli fejlesztéseknek adnának elsőbbséget.

A járóbeteg szakellátás fejlesztésének egyik célja, hogy javuljon a 20 percen belüli elérhetőség. Ez korábban két millió ember számára nem volt biztosított, az elmúlt években sok vitát kiváltott, több tízmilliárd forintos ráfordítással megvalósított kistérségi járóbeteg fejlesztések révén viszont közel 310 ezer ember számára vitték közelebb az orvosi szakellátást. Az átlagos elérési idő mind a négy alapszakmában – belgyógyászat, sebészet, szülészet és gyermekgyógyászat – javult, ám az eredménnyel jó lesz csínján bánni, figyelmeztetett Kiss Norbert. Gyorsabban ugyanis személygépkocsival érhetők el e szakrendelők, a közösségi közlekedés esetében ez sajnos nincs így, a beruházásokkal összehangolt helyi menetrend korrekciókra még véletlenül sem került sor.  

Sokan eleve leírták az elmaradott térségekben megnyitott szakrendelőket, mondván: nincs olyan szakorvos, aki heti néhány órai rendelésért vállalná az utazgatás fáradalmait. A tapasztalatok részben rácáfolnak a korábbi hiedelmekre, jut orvos és beteg is ezekbe az intézményekbe, bár átlagos kihasználtságukkal valóban nem lehet dicsekedni, mivel még mindig alacsonyabb az egy órára jutó esetszám, mint máshol.

A beruházások ellenzői többek között azzal érveltek, hogy mivel betegből sem jut elegendő e rendelőkbe, így azok gazdaságilag sem tudnak majd talpon maradni. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az érintett kistérségek lakóinak 30-40 százaléka érzi sajátjának az új intézményt, s keresi fel, ha egészségügyi panasza van. Bár ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy ezekben az intézményekben rövidebbek a várakozási idők. A kistérségi központokban élők közül viszont valamivel többen – 55-65 százalék – érzik sajátjuknak az új rendelőt. A betegszám több tényezőtől függ, így nagy mértékben például a háziorvosoktól. A vizsgálat során találkoztak például olyan háziorvossal, aki kizárólag a régi, számára már jól bevált szakrendelőbe küldi a betegeit. Az elemzők úgy látják, bár az átrendeződés megkezdődött, de még közel sem mondható az, hogy az új kistérségi szakrendelők magukhoz „terelnék” a betegeket.

A hátrányos helyzetű kistérségek ilyen irányú fejlesztését az esélyegyenlőség megteremtésének szándéka is motiválta, vagyis az, hogy a rászorulók jussanak egészségügyi ellátáshoz. Az igénybevétel egyébként ennek megfelelően valóban jelentősen nőtt, minden egyes szakma esetében. Az értékelés során többek között két, rövid távon is mérhető kérdésre kerestek választ: az elérhetőség javulása milyen hatást gyakorolt a krónikus betegek gondozására, illetve csökkent-e a táppénzen töltött napok száma? Ami az utóbbit illeti, szignifikáns változást tapasztaltak, mivel nem csak a betegállományban töltött napok, hanem az esetek száma is csökkent. A krónikus betegek gondozásával kapcsolatban figyelembe vett négy háziorvosi indikátor közül azonban csupán egyben - diabeteszes betegek szemészeti ellenőrzése – tapasztalható javulás. Az értékelés azonban – figyelmeztet Kiss Norbert -  csak a kezdeti időszakban mérhető változásokat tudta megragadni.

Ami e két tucatnyi intézmény gazdasági életképességét illeti, az ezzel kapcsolatos problémák már a tervek papírra vetésekor felmerültek. Más kérdés, hogy vajon számon kérhető-e a megszokott gazdasági fenntarthatóság azokon a szakrendelőket, amelyeket kis üzemméretben, kimondottan hátrányos helyzetű kistérségekbe telepítettek, tudván tudva: minden gazdasági paramétert illetően rosszabbul fognak teljesíteni, mint egy átlagos járóbeteg szakrendelő.  Számot kell vetni azzal, hogy „méltányossági” beruházásnál máshogy értelmezendő a pénzügyi fenntarthatóság. Ezekben a térségekben az alapellátás erősítésére, állandó ösztönzők bevezetésére, s a helyzet elemzésének-értékelésének folyamatossá tételére van szükség.

Horváth Judit
a szerző cikkei

hirdetés

Könyveink