Be vagyunk zárva

A néző figyeli az előadást, és eközben persze a helyén marad – de miért nem tud kilépni az előadásnak helyet adó szalon ajtaján az elegáns társaság egyik tagja sem? Soha nem tudjuk meg, hogy a vendégeket (akik színészek) mi béklyózza a (nézőkkel teli) tükrös teremhez. Buńuel a múzeumban.

„Megjelenés az alkalomhoz illő ruhában” – ez a felszólítás áll a belépőjegyen, amely Az öldöklő angyal című előadás megtekintésére jogosít a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Rejtélyes kívánság. A beavatottak, akik ismerik Luis Buńuel hasonló című, 1962-ben készült filmjét, papírforma szerint előnyben vannak. Talán emlékeznek rá, hogy az az előkelő társaság, amely vacsorára hivatalos a Nobile házaspár villájába, opera-előadásról érkezik. Tehát úgy kell öltözni, ahogyan az ember operába megy.
  Vagyis akárhogyimages/ Régen az Operaházba még „kiöltöztek”. Pár éve a párizsi Palace Garnierban, vagyis a „Nagyoperában” strandpapucsot és kartonruhát viselt a mellettem ülő fiatal nő a földszint harmadik sorában. Több volt a farmer és a kockás ing, mint az öltöny és a nyakkendő. A világon mindenütt így van, talán Salzburg és Bayreuth kivételével.
  Úgyhogy hétköznapi ruhában mentem. A színház mindig jelen idejű. Ott és akkor történik. Be kell szippantania, a magáévá kell tennie. Ha „régen játszódik” is – ma játszódik. A néző a Nobile házaspárhoz (Gálffi László és Kerekes Éva) hivatalos. Vendégként érkezünk a Károlyi-kerti palotába. Halk zene szól, diszkrét világítás a márvány lépcsőházban. Az emeleti foyer-ban vonósnégyes játszik, pincérek italokat kínálnak. Társaságba verődve sétálunk, a falra vetített filmet nézzük, Az öldöklő angyalt, persze. Megérkeznek a vendéglátók és a meghívottak – kissé illetlen, hogy késnek, elhúzódott a Lammermoori Lucia? –, átmennek az ebédlőbe, asztalhoz ülnek, mi utánuk eredünk, és álldigálunk körülöttük. Ők banalitásokról fecsegnek, és csak előételt, sonkát-dinynyét fogyasztanak; bennünket nem kínálnak. Asztalt bontanak, bevonulnak a szalonba, mi utánuk. Az elegáns, tükrös, stukkós teremben már leülhetünk körben, a falak mentén. Résztvevők lettünk.
  Résztvevők lettünk? A Buńuelfilm a banalitásból indul, és lassan átfejlődik az irracionalitásba. A vendégek nem tudnak hazamenni. Elindulnak, de a küszöbön megtorpannak. A szárnyas ajtó nyitva, de valami lenyűgözi őket. Elbizonytalanodnak, visszafordulnak. Ismeretlen hatalom béklyójába kerülnek. Eltompulnak, lelassulnak, megbénulnak. De mintha nem történt volna velük semmi, folytatják az életüket, közszemlére teszik viszonyaikat, szenvednek és szenvelegnek. Eltöltik az éjszakát, és mivel szükségleteik – evés, ivás, anyagcsere – kielégítése bizonyos nehézségekbe ütközik, fokozatosan kivetkőznek magukból. Fizikailag és lelkileg. Nem durván és szélsőségesen – ügyelve „a burzsoázia diszkrét bájára” –, de azért áthágva a jó ízlést, mondjuk így: alig tanúsítva ellenállást az élet (és a halál) kevéssé gusztusos kihívásaival szemben. A félelem és a szorongás – mivel a dolgok alakulásának nincs ésszel fölérhető oka – szürreálissá teszi az eseményeket.
  Sokan és sokféleképpen magyarázták már a buńueli víziót, de egy élő színházi előadás résztvevőinek nem magyarázatra, hanem érzéki élményre van szükségük. Pelsőczy Réka rendezése gondoskodik a megfelelő keretről: színvonalas színészeket válogatott össze. Mindenkinek egyéni arca van, az egymástól elhidegült házigazdáknak, Széles László rezervált úriemberének, Hetey László és Bíró Kriszta tétova házastársainak, Wierdl Eszter tartózkodó operaénekesnőjének, az egymásba feledkező Polgár Csaba– Fodor Annamária párnak, Haumann Máté fontoskodó fiatalemberének, a „walkürként” vonulgató Szamosi Zsófinak, Takács Katalin magába forduló halálos betegének, az ambivalens testvéri kapcsolatot megélő Bartsch Katának és Lengyel Tamásnak, Hernádi Csaba „megboldogult” fiatalemberének és a belső személyzet képviselői közül a szerencsésen elszabaduló Janicsek Péternek, valamint a főkomornyikként gazdái sorsában osztozó, kimért Sáfár Kovács Zsoltnak. Mindannyian tudják viselni Zoób Kati viselésre méltó, az osztályviszonyoknak megfelelően – közelről is – egyedien szabott ruháit, és amikor szükséges, ki is tudnak vetkőzni belőlük.
  A kérdés persze az, hogy mi át tudjuk-e élni, a sajátunkénak tudjuk- e érezni szorongásukat és elveszettségüket, illetve a külső szemlélő nézői pozíciójából ítéljük-e meg őket. Vajon ők – mi vagyunk? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Annyi tény, hogy nemcsak őket látjuk, hanem magunkat is – a szemközti tükörben mindenesetre. Valamint szemben ülő sorstársaink arcát, amely sokat elárul készenléti (ébrenléti) állapotukról. Vajon mi is be vagyunk zárva a szereplőkkel együtt a Petőfi Irodalmi Múzeumba? S ha igen, bezártságérzésünk egzisztenciális természetű- e, vagy másfél órára szól? Kényes kérdés: ha megunjuk – vagy „ki kell mennünk” előadás közben –, mi történik? Merhetünk- e próbálkozni? Illik vajon? És ki tudunk-e jutni, vagy osztozunk a szereplők bénultságában?
  Az általam látott estén egy néző – kihasználva egy kisebb színészi tumultust – óvatosan és a lehetőséghez képest észrevétlenül kislisszolt. Ő dacolt a (színházi) hatással. Legközelebb bárki megpróbálhatja.