Árnyak, napfoltok, kalapok
2007. december 01. 00:00
Kora festészettörténetének enciklopédiájaként is felfogható Vaszary János életműve: az 1880-as évek naturalizmusától induló képein kisvártatva lendületesen átsöpört a dekoratív szecesszió és a felragyogó impresszionizmus, a „Vadak” nyers színpompája és a német expresszionisták tömény komorsága, a kubizmus analitikus szenvedélye – gyakorlatilag minden, a századfordulón fellelhető stílus és irányzat, Európa fél évszázadnyi életélménye, hangulatingadozása. Aki nem látta még egyben az életművet – márpedig erre a Magyar Nemzeti Galéria 1961-ben rendezett utolsó gyűjteményes kiállítása óta nem volt mód –, az új, az eddig lappangó alkotásokat is bemutató életműtárlaton most felfedezheti, a művész hány arcával nem találkozott még soha.
Némi munkát igényel ugyan a vállalkozás, nem könnyű a Ludwig Múzeumnak egykoron helyet adó A épület termeiben és folyosóin elhelyezett kiállítás részeit összevadászni, de érdemes. A tárlat ritkán látható, egyházi megrendelésre készült – már ekkor a művész jól ismert, felfénylő rózsaszínjében úszó – bibliai képekkel nyit. Csokorba szedve erős hatásúak az őket követő, elvben naturalistának nevezett, furcsa, lebegő életidegenséget gerjesztő fáradt arcú parasztábrázolatok, köztük a legszebb a hideglelős szürkészöld káposztafejek között lefestett üres arcú lányka. Fojtott, nyomott képek, minden pontosságuk ellenére könnyed távolságot tartanak a világtól, akárcsak a természet lágy ölén ábrázolt hölgyek ruháján hullámzó valószínűtlen rózsaszínek, a képeket átható visszafogott pasztell derengés. Nem vidámabbak az őket követő, antik mitológiához visszanyúló enyhén szimbolista „nagy” képek sem: a Párizsban 1900-ban bronzéremmel díjazott Aranykor hideg, klasszikus tökélyt megtestesítő csonka szobrokat, valamint penészszürke, halott világban didergő és szorongó, a képből félig kiszoruló emberpárt ábrázol. Az Ádám és Éva fatörzs két oldalán töprengő, egymás és a világ számára idegen férfit és nőt mutat meg, újfent mesteri módon megfestett, kedélybeteg penészzöld derengésben – ez bizony a megsűrűsödött lelkű, tépelődő századvég cizellált, bonyolult világa. Még az aktok is sötét, vigasztalan háttérből előderengő puhán fénylő női testek – lehajtott fejjel.
Hirtelen váltás. Színfoltokra széteső, impresszionista siófoki móló, élénk kerti jelenetek. Kisütött a nap. Kis ugrás még vissza a fásult arcú parasztokhoz, a szürkészöldhöz – az Öregek című vásznon a sárgás kezek ritmusa, a közös fáradtság az arcokon, a közös terhek súlya a tartásban nagyon szép. Aztán az 1909 utáni teremben nagy robbanás a falakon. Derűsek, hajlékonyak, dekoratívak a későszecessziós vásznak, a Lila ruhás nő macskákkal, Klimt, Rippl-Rónai képeinek elegáns, kecses, finom, érzéki rokonai. Majd pedig jönnek a „vad” képek: markáns, magabiztos ecsetvonások, lendületesen hullámzó formák, egymással hangosan feleselő színek. Rikító sárga függöny, kobaltkék székek, vörös komód. A nagybányaiak aranyló, meleg földszíneihez képest még mindig sok a hideg árnyalat, az élénkrózsaszín, a lila, kék, türkiz, de tündökölnek a vásznak.
Visszakomorulnak, visszamerevednek megint a képek. Újabb hatások, útkeresés: leginkább görög frízre hajazó impresszionista fürdőzők, japánosra satírozott stilizált magyar kert, kubista stílben feldarabolt kisvárosok után egy sehova nem tartozó hatalmas pannó: Mérsékelt kézmozdulatok (Lázár feltámasztása) címmel: bizánci mozaikok stílusára emlékeztető frontálisan elhelyezett, stilizált, statikus tabló, tompa ókeresztény színekkel. Aztán kitör az első világháború. Haditudósítói élményekből táplálkozó, nyomott, megfeketedett hóban ábrázolt katonák és mindent elnyelő mednyánszkys kilátástalanság – némely képen. A vászon legaljára szorított komor hadijárművek és nekik fittyet hányó derűs balkáni táj: dekoratív, karcsú, vidám minaret, mindenen áttörő életteli színpompa. Végül győz a sötétség: a világháborút követő általános kiábrándultság szülte expresszionista Golgota-képeken emberi formájából kifordult, eltorzult tagokkal szögletesre formált, lélektelen testek láthatók – viszont megint új stílusban.
A fekete alapú technikával készített képek terme mutatja talán a legérettebb, legmélyebb Vaszaryt. A komor alapozásra, a depressziós fekete háttérre erőteljes, virtuóz mozdulatokkal felhordott izzó színek, kavargó formák nem könnyedek: súlyuk, erejük megszenvedett szépséget, mélyről előküzdött életörömöt áraszt, legyen az sötétből előragyogó cirkuszi finálé, lila virágcsendélet vagy fürdőző nők színes csoportja. Aztán feloldódik a fekete. Párizsi mulatók, itáliai kikötők vagy Dunakorzó: önfeledt örömkeresés árad az eklektikus, modernizmus felé hajló, könnyed utolsó képekből, a párás-ibolyakék hidakból, elegáns vajsárga kalapokból, úri nyaralók üdvözlőlapra, plakátokra, hirdetésekre emlékeztető stílusában készült pikáns, szédítő világából. Látványos, dekoratív, kellemes kavalkád, egy hetvenéves világfi könnyed, technikás, fölényes távolságtartásával immáron. Dunakorzó a képen, Vár-korzó az ablakon túl – szép séta volt.
Némi munkát igényel ugyan a vállalkozás, nem könnyű a Ludwig Múzeumnak egykoron helyet adó A épület termeiben és folyosóin elhelyezett kiállítás részeit összevadászni, de érdemes. A tárlat ritkán látható, egyházi megrendelésre készült – már ekkor a művész jól ismert, felfénylő rózsaszínjében úszó – bibliai képekkel nyit. Csokorba szedve erős hatásúak az őket követő, elvben naturalistának nevezett, furcsa, lebegő életidegenséget gerjesztő fáradt arcú parasztábrázolatok, köztük a legszebb a hideglelős szürkészöld káposztafejek között lefestett üres arcú lányka. Fojtott, nyomott képek, minden pontosságuk ellenére könnyed távolságot tartanak a világtól, akárcsak a természet lágy ölén ábrázolt hölgyek ruháján hullámzó valószínűtlen rózsaszínek, a képeket átható visszafogott pasztell derengés. Nem vidámabbak az őket követő, antik mitológiához visszanyúló enyhén szimbolista „nagy” képek sem: a Párizsban 1900-ban bronzéremmel díjazott Aranykor hideg, klasszikus tökélyt megtestesítő csonka szobrokat, valamint penészszürke, halott világban didergő és szorongó, a képből félig kiszoruló emberpárt ábrázol. Az Ádám és Éva fatörzs két oldalán töprengő, egymás és a világ számára idegen férfit és nőt mutat meg, újfent mesteri módon megfestett, kedélybeteg penészzöld derengésben – ez bizony a megsűrűsödött lelkű, tépelődő századvég cizellált, bonyolult világa. Még az aktok is sötét, vigasztalan háttérből előderengő puhán fénylő női testek – lehajtott fejjel.
Hirtelen váltás. Színfoltokra széteső, impresszionista siófoki móló, élénk kerti jelenetek. Kisütött a nap. Kis ugrás még vissza a fásult arcú parasztokhoz, a szürkészöldhöz – az Öregek című vásznon a sárgás kezek ritmusa, a közös fáradtság az arcokon, a közös terhek súlya a tartásban nagyon szép. Aztán az 1909 utáni teremben nagy robbanás a falakon. Derűsek, hajlékonyak, dekoratívak a későszecessziós vásznak, a Lila ruhás nő macskákkal, Klimt, Rippl-Rónai képeinek elegáns, kecses, finom, érzéki rokonai. Majd pedig jönnek a „vad” képek: markáns, magabiztos ecsetvonások, lendületesen hullámzó formák, egymással hangosan feleselő színek. Rikító sárga függöny, kobaltkék székek, vörös komód. A nagybányaiak aranyló, meleg földszíneihez képest még mindig sok a hideg árnyalat, az élénkrózsaszín, a lila, kék, türkiz, de tündökölnek a vásznak.
Visszakomorulnak, visszamerevednek megint a képek. Újabb hatások, útkeresés: leginkább görög frízre hajazó impresszionista fürdőzők, japánosra satírozott stilizált magyar kert, kubista stílben feldarabolt kisvárosok után egy sehova nem tartozó hatalmas pannó: Mérsékelt kézmozdulatok (Lázár feltámasztása) címmel: bizánci mozaikok stílusára emlékeztető frontálisan elhelyezett, stilizált, statikus tabló, tompa ókeresztény színekkel. Aztán kitör az első világháború. Haditudósítói élményekből táplálkozó, nyomott, megfeketedett hóban ábrázolt katonák és mindent elnyelő mednyánszkys kilátástalanság – némely képen. A vászon legaljára szorított komor hadijárművek és nekik fittyet hányó derűs balkáni táj: dekoratív, karcsú, vidám minaret, mindenen áttörő életteli színpompa. Végül győz a sötétség: a világháborút követő általános kiábrándultság szülte expresszionista Golgota-képeken emberi formájából kifordult, eltorzult tagokkal szögletesre formált, lélektelen testek láthatók – viszont megint új stílusban.
A fekete alapú technikával készített képek terme mutatja talán a legérettebb, legmélyebb Vaszaryt. A komor alapozásra, a depressziós fekete háttérre erőteljes, virtuóz mozdulatokkal felhordott izzó színek, kavargó formák nem könnyedek: súlyuk, erejük megszenvedett szépséget, mélyről előküzdött életörömöt áraszt, legyen az sötétből előragyogó cirkuszi finálé, lila virágcsendélet vagy fürdőző nők színes csoportja. Aztán feloldódik a fekete. Párizsi mulatók, itáliai kikötők vagy Dunakorzó: önfeledt örömkeresés árad az eklektikus, modernizmus felé hajló, könnyed utolsó képekből, a párás-ibolyakék hidakból, elegáns vajsárga kalapokból, úri nyaralók üdvözlőlapra, plakátokra, hirdetésekre emlékeztető stílusában készült pikáns, szédítő világából. Látványos, dekoratív, kellemes kavalkád, egy hetvenéves világfi könnyed, technikás, fölényes távolságtartásával immáron. Dunakorzó a képen, Vár-korzó az ablakon túl – szép séta volt.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
