Andrzej Stasiuk: Dukla

 Fénykarcok

 Az 1960-ban született lengyel sztárírónak immár a negyedik kötete ez magyarul. Az ember általában bizalmatlan a nagyon befutott kortárs szerzőkkel, de Stasiuk méltán sikeres, valóban tud valamit. Persze nem mindent. Nem tud például cselekményt bonyolítani. Pontosabban: nem akar. Már a kötet első lapjain leszögezi: „Nem lesz cselekmény, nem lesz történet, különösen éjjel, amikor hiányoznak a térből a tájékozódási pontok, s robogunk Miejsce Piastowén és Rogin át Równéba és tovább.” E mondatból nagyjából kiviláglik a kötet alapeljárása is: amolyan botcsinálta útikönyv ez, látogatások, visszatérések, el- és odautazások az elbeszélő életében hajdan fontos szerepet betöltő helyszínekre. Ebből adódik Stasiuk újabb döntése: ha nincs cselekmény („minden történet jelentéstelen”), csak egyre-másra előbukkanó helységnevek, vagyis emlékek, a kötet semmiképpen sem regény, de nem is novellafüzér. Néhány pár oldalas kép – amolyan prózavershez hasonló miniatűrök – és egy hosszabb, szinte teljesen cselekmény nélküli elbeszélés (Dukla) alkotja a kötet egészét.